Megkértem kollégámat, hogy rendeljen nekem pizzát, mert nem beszélnek angolul a pizzériában. Jött a következő üzenet tőle:

 „i order superdurlux with chicken , spakety and cock 1.25 l „

Azóta itt röhögök a szobámban.

Ó, csodás szabadnap! Lustálkodtam egészen nyolcig, megreggeliztem, aztán elindultam be a városba, hogy találkozzak egy magyar sráccal.

Ó, kib*****t defekt. Legalább időben történt, így nem valahol a puszta közepén ért a bódotság. Ennyit a szabadnapi kirándulásomról, majd legközelebb.

Jött egy elég kiadós vihar, lehet jobb is, hogy nem indultam el, legalábbis ezzel vígasztalom magam.

Este fölhívtam munkatársamat, hogy irány a gumis. Amíg a szaki ügyködött elugrottunk vacsorázni.

Szeretem ezeket az itteni éttermeket. A Köjál valószínűleg a helyszínen történő tarkólövéssel, felégetéssel, majd a talaj besózásával jutalmazná őket. Szakadt, két oldalról nyitott épületek, ahol vödrökből merheted az jeget és elég bizarr külsejű kancsókból töltheted rá a vizet. A rendelés bemondásos alapon történik, vagy egy cetlire kell fölírni, hogy mit szeretnél. Eleinte ódzkodtam attól, hogy ilyen helyeken egyek, de aztán rájöttem, hogy olcsó és általában finom is, bajom pedig eddig még nem lett tőle.

A legnagyobb probléma, legalábbis számomra, ezekkel a helyekkel, a jelentős éjszakai élet. Értem ez alatt, azt a millió ízeltlábút, amik a fényre gyűlnek oda és folyamatosan hullanak a nyakadba, hajadba, kajádba, vizedbe. Általában a jelentős számú gekkó rendezi a dolgot, de ma valami különleges este volt. Olyan, jó öt centis hártyásszárnyú jószágok lepték el a környéket, de annyira, hogy látni alig lehetett tőlük. Szóval izgalmasan telt a vacsora, egy kézzel ettem, a másikkal meg védtem.

Motorom meggyógyítva! Azért hazafelé még elkapott egy zuhé, nehogy má’ szárazon megússzam!

Hazaértél dög fáradtan, ömlik rólad a víz, ha a 40 fok nem lenne elég, ez jelentősen emelkedik, mire fölérsz a harmadikra, előkotrod a kulcsodat, a tűzforró kaja égeti a kezedet és most még el se tudod képzelni, hogy ezt majd egyszer megfogod enni, az ajtó alatt vékony csík látszik ahogy azok a köcsög hangyák vonulnak be a szobádba, aztán, amikor nyúlsz, hogy a kulcsot a zárba illeszd, érzed, hogy az szinte fagyos, a boldogságtól szinte ordítani tudnál, érzed, ahogyan minden szőr égnek áll a karodon, elfordítod a kulcsot és szélesre tárod az ajtót…, aztán csak állsz ott egy darabig, élvezve, ahogy a sarkvidékinek tűnő levegő az arcodba csap…IGEN!!!!...elfelejtettem kikapcsolni a légkondit!

Legalább megtanultam angolul, hogy kijárási tilalom. Ez minden jó, amit erről el tudok mondani. Nagy változást nem hozott az életembe, pusztán annyi, hogy nem tudok elmenni hétvégén ünnepelni. Így maradt a munka, mert csak estétől reggelig van ez a „curfew” dolog. Na, de majd jövő héten…

Ma hazafele meg kellett állnom, hogy fölfújjam a gumikat a robogómon, mert…, hát mert, vajon miért? Mert lapos volt. Volt ott egy öreg csóka, aki a bicaját pumpálta volna, de lyukas gumiba nem volt valami hatékony a ténykedése. Legalább nekem segített, mert én meg olyan szerencsétlen voltam, hogy hosszas kínlódás után sem tudtam véghezvinni a feladatot. Közben beszélgettünk, ő thaiul, én angolul. Kérdezte honnan jövök, mondtam, hogy Magyarországról, ő meg nézett furán, először azt hittem csak azért, mert még nem hallott az országról, de miután sokszor ránézett a robogóra, aztán rám, leesett, hogy arra kíváncsi, hogy itt hol lakok. Valahogy nem akarta elhinni, hogy hazarobogok a kis Honda Wave-emmel Magyarországra. Ezért, mondjuk nem tudom hibáztatni. Mondta, hogy ő meg „border patrol”. Végigmértem a 70 éves, 50 kilós csókát, akinek a bicajára egy autó visszapillantó tükre volt ízlésesen fölcelluxozva, aztán mosolyogva mondtam, hogy az király.

Amúgy sok történés nincsen velem mostanság, melózok, meg alszok, ezt így non-stop. Két hét múlva tartanom kell egy előadást a jónépnek, úgyhogy kicsit belehúztam, hogy legyen miről beszélnem. Nem mellékesen a szakdogámhoz is kelleni fog. Néha azért földobom a labor szürke hétköznapjait. Múltkor nekiestem egy csavarhúzóval az egyik gépnek. Volt ám nagy csodálkozás. Nem csináltam, amúgy semmi különöset, pusztán kicseréltem valamit, mert nekem az kellett, de ők persze még nem csináltak ilyet, szóval körém gyűltek bámulni. Azzal is meg tudom lepni őket, ahogy a főnökhöz viszonyulok. Mondtam nekik pár napja, hogy kéne még egy ilyen masina, akkor gyorsabban tudnánk haladni, mondták, hogy az jó lenne, mondjam a főnöknek, aztán röhögtek. Emberünk meg pont arra járt, úgyhogy odamentem, és mondtam neki, hogy vegyél egy ilyen gépet, ő meg mondta, hogy rendben. Na, erre aztán volt nagy ámulás. Persze kérdeztem őket, hogy ők miért nem szóltak neki, de nem kaptam választ. Elég sok mindent meg kell még tanulnom az itteni kultúrával kapcsolatban. Azért szerencse, hogy a vezetőség nem thai.

Mivel ma sikerült az összes DNS polimerázt elhasználnom, így holnap elég csak pár órára beugranom, mivel úgyse tudok sok mindent csinálni. Szóval holnap sokáig alvás lesz!

Bejöttem reggel melózni, ma is, mert hétvégén dolgozni élmény.  Igazából az, az indok, hogy ilyenkor nyugodtan tudok használni mindent, nem kell másokra várnom, ezért sokkal jobban haladok. Egyébként is élvezem a dolgot. Reggel fölülök a robogómra, laza 25 perc alatt beérek a laborba, még a forgalom sem vészes, a hőmérséklet is korrekt, olyan 30 fok körül, útközben 7Eleven-be beugrok, veszek reggelit meg egy vödör jeges kávét, aztán enyém az egész épület. Üvölt a zene, haladok a munkával, közben olvasgatok, filmet nézek, szóval minden rendben. Illetve minden rendben lenne, ha a nem ütött volna be az áramszünet. Ez elég gyakori jelenség itt, valami vihar megtép egy vezetéket valahol, aztán paff, vége a jó világnak. Úgyhogy most ülök az egyre forrósodó irodában, mert ugye légkondi nélkül pillanatok alatt 40 fok lesz itt is, a számítógépek természetesen leálltak, szerencsére a laborban a masinák nem, mert van tápjuk, de azt nem tudom, hogy azzal meddig bírják. Elindulni nem igazán merek, mert elég fekete kint az ég, lassan fölforr az agyvizem, lemerül a notebookom és még a munkát se tudom befejezni.

Mai ben rai! Ahogy itt mondják, és nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond, amíg a notebookom aksija bírja, addig várok, hátha visszajön az áram, vagy elmegy a vihar, aztán vagy elindulok haza, vagy hívok valakit, hogy vigyen haza kocsival.

Áram visszatért! Vihar elkerült! Tökéletes! Azért hazafele láttam, hogy bent a városban elég komoly zuhé volt, kisebb tavak állnak az utak mellett és rengeteg fát megtépázott a szél.

Chiang rai-ban jó volt! Megnéztem pár emlékművet, ez volt az északi királyság első városa, jártam az éjszakai piacon, mert az itt is van, elmentünk a mianmari határhoz meglátogatni egy piacot, rettenetes volt, itt minden „márkás” dolog kapható, ellátogattunk a fehér templomhoz, ami hihetetlenül gyönyörű, egy helyi képzőművész tervezte és még nincsen befejezve, aztán vissza Chiang mai-ba, újra meló ezerrel, minden este fáradtan haza, hétvégén jobb esetben be a városba, kis thai-ska koncert (we are your friends ska verzióban…lenyűgöző!), aztán még több meló, jött egy cég bemutatót tartani az egyik masinájukról, kaptam egy eszméletlen szép tolmácsot, szóval azt nem tudom, hogy a gép mit tudott, ettem rengeteg gyümölcsöt, aminek a nevét se tudom, kipróbáltam valami olyat, ami élő kis folyami rák (puhatestű), amit fűszeres szószba dobnak és úgy kell enni, érdekes volt, ettem sült kukacot, ami finom, a nagyobb rovarokat egyelőre nem mertem bevállalni, imádom a japán kaját, ülsz az étteremben, melletted szalagon megy a kaja, kapkodod ami tetszik és bedobod az edénybe előtted (érdemes a konyhához közel helyezkedni, hogy minél több sushi jusson), jöttek barátok látogatóba, fölrobogtunk a hegyekbe, beöltöztünk népviseletbe egy hegyi törzsnél, a fotó kedvéért (a bársony nem jó 42 fokban!), elmentünk az állatkertbe, a panda drága volt, azt kihagytuk, láttuk az elefántot az ong bak 3-ból, megnéztünk egy rettenetesen rossz filmet ( The Crazies), van sajtos pop corn a moziban (király!, kis gyarmati emlék), elmentünk iszogatni, bejött egy elefánt a bárba, rám tapadt egy lány vagy fiú vagy is, leráztuk, ittunk máshol, ahol muhai tai meccs ment közben, láttunk törpét kisgyerekkel verekedni, barátok hazamentek, újra meló, kaptam egy robogót, kezdeti rosszsávbanvezetés és akkorishúzomagázkarthanemkéne után egész jól belejöttem, újabban hétvégén is dolgozok, elmentünk Mianmarba, mert lejárt a belépési pecsétem, őrjítő melegben végigszenvedtem egy piacolást három csajjal, bár a végére elég pipa voltam, mindenki pornót és viagrát akart eladni, illetve cigit, a  határőr valamiért azt hitte hogy Kazahsztánból jöttem, meggyőztem, hogy nem, aztán meló, és ezzel el is érkeztünk a mához, sziasztok!

Hétvégén kolléga hívott, hogy ha van kedvem elmehetünk Chiang rai-ba, föl északra, én meg mondtam, hogy persze. Kirobogtunk a buszpályaudvarra, vettünk másodosztályú, légkondis buszra szóló jegyet, aztán 3 óra alatt átszeltük a 150 km-es távolságot. Légkondi csak zúgott, műbőr ülésbe belerohadtam és többször azt hittem, hogy szétesik a busz alattunk, de végül, valahogy teljesítettük az utat.

….hát, sajnálattal közlöm, hogy ez az írás eddig tart, mert hetekkel ezelőtt született, csak nem töltöttem föl a blogra, mert szerettem volna befejezni, de nem sikerült, így utólag meg már nem megy ugyanabban a stílusban, úgyhogy, annak érdekében, hogy elmaradásomat behozzam, most adok egy zanzásított összefoglalót arról ami eddig történt ebben, az öööö… egy hónapban. Bocsánat!

Szerda, meghívtak egy ismerősöm családjához. Jázmint termesztenek, és abból csinálnak füzéreket. Nagyon nagy becsben tartják ezt a dolgot, gyakorlatilag mindenhol lehet venni, piros lámpánál, bárokban, éttermekben, jönnek a kisgyerekek és árulják. Amúgy én is szeretem, mert jó illata van és olcsó.

Szóval, letelepedtem egy padra, kaptam tűt, cérnát meg egy tál jázmint, aztán, uccu neki. Megdicsértek, hogy jól csinálom és egyszer se szúrtam a kezembe a tűt. Kérdezték kérek-e white whiskey-t, de mondtam, hogy így 40 fokban inkább vizet. Később jött egy srác, aki hozott lichi-bort, azt természetesen meg kellett kóstolnom, rettentő édes volt.

Miután befejeztük a jázmin-fűzést és „hűvösebb” lett, elindultunk, hogy adózzunk egy északi hagyománynak. Ennek az, az alapja, hogy az év folyamán, amikor templomba mész, mindig elviszel egy kevés homokot a lábadon és ilyenkor ezt visszahordod. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mindenki fogott egy vödröt és lementünk a folyópartra, majd innen, a homokot elvittük a templomhoz, ahol ráborítottuk egy kupacra. Az első két kör még rendben is volt, de aztán a csajok kitalálták, hogy az igazán jó homok a túlparton van, úgyhogy a fiúknak át kell érte menni. Így elindultunk a mellig érő vízben, küzdve a sodrással, hogy a túlparton lévő, csodás homokból hozhassunk. A két srác, aki velem volt egy sima homokozó-vödörrel dolgozott, de nekem mondták, hogy „nehogymá, olyan kis vacakkal menjek”, és kaptam egy „farang-vödröt”. Én nem élveztem annyira, mint ők. Négy kör után mondtam, hogy lévén még sose voltam templomba, így nem is hordhattam el annyi homokot, úgyhogy nekem elég lesz.

Kedd, Chiang mai. Próbáljuk átverekedni magunkat a tömegen, bár azt nem tudom, hogy hova tartunk pontosan, de követem a többieket. Nem számítottam ekkora parádéra. Az utcák tömve vannak emberekkel. A járdákon árusok. Kaját, piát, vödröt, vizipisztolyt árulnak. Az utakon hömpölyög a tömeg, illetve az autók és motorosok. Demokratikusan megoldották ezt az útlezárást, jöhet mindenki! Kicsit életveszélyesnek tűnik, ahogy félrészeg, vagy nagyon részeg emberek vonulnak a döcögő autók mellett és közben hevesen lövik, locsolják egymást. Végre az is értelmet nyer, hogy miért van mindenkinek pick-upja ebben az országban. Nyilván Songkran miatt. Ugyanis az összes platóra fölszereltek egy, vagy több hordót, tele vízzel és onnan locsolnak nagy boldogan a lent haladókra.

Tehát, haladunk a tömeggel, közben lőnek vizipisztolyból, vödörnyi vizeket kapok a nyakamba az autókról, de a legkedvesebbek az árusok, akik jeges vizet locsolnak.

Megérkezünk egy megfelelőnek tűnő szakaszhoz a folyó mellett, és végre megértem, hogy hova tartottunk. Mindenki vesz egy vödröt, amire egy zsineg van kötve, a többi meg adja magát. Állsz a folyóparton, mered a vizet és locsolod az arra haladókat, ők meg viszont. A robogósokat egyáltalán nem irigylem, elég nehéz lehet úgy vezetni, hogy néha egy vödör vizet kapsz a pofádba.

Az egész városban ez megy 4 napon át. Színpadokat állítottak föl, ahol egész nap koncertek mennek, természetesen onnan is locsolják a vizet a közönségre.

Songkran van, vagy legalábbis volt. Igazából nem is tudom, hogy vége van-e már, vagy még tart. Számomra mindenképpen vége, mert dögölök a szobámban és olvasok, illetve most éppen írok. Szóval Songkran. Thai újév. 3-4 nap őrület, 1 hét munkaszünet, tudnak élni. Igen, újév és nem, nem tudom, hogy hányadik, valami 2500 meg még egy pár. A pontos okát se tudom, hogy miért van, és hogy számolják. Ha érdekel, nézz utána! Nekem nincsen internetem (már megint), neked meg nyilván van, ha ezt olvasod.

Péntek, utolsó munkanap a szünet előtt és egyben a céges ünneplés ideje is. Szóltak, hogy lehetőleg népviseletben jelenjen meg mindenki, aki teheti. Én megtehettem, mivel vettem egy vászoninget egy elefánttal az elején. A délelőtt szokásosan telt, délig meló, utána ebéd, aztán kettőtől kezdődött a bolondokháza.

Mivel figyelmeztettek korábban, így fölkészültem rá, hogy vizes leszek. Szóval, kettőre mindenki kivonult az udvarra. Sorba álltunk és vizet locsoltunk a cégnél dolgozó legidősebbek kezére, illetve köszönetet mondtunk (fogalmam sincs, hogy miért :)). Próbáltam közben kideríteni, hogy mégis mi folyik, de csak annyira jutottam, hogy így fejezzük ki tiszteletünket az időseknek. Amint ezzel végeztünk, következtek az elmés játékok. Mivel rajtam kívül csak egy farang volt jelen, egy holland nő (a többiek okosan elhúztak, Hollandiába, Olaszországba, Kambodzsába…), minket egyből beszerveztek az első feladatba. 3-3 fő feláll egymással szembe, középen 2 méteres magasságban egy zsineg kifeszítve és e fölött kell a vízzel töltött lufit passzolgatni. Akinél szétdurran, az veszít…nyilván! Az első mozdulat, az természetesen az volt, hogy valaki lendületből pofán vágta az ellent a lufival, a kötél alatt hajítva azt, na, hát bonyolultak voltak a szabályok, vagy nem látszott a kötél rendesen, lényegtelen. Próbáltam remekül szórakozni, vagy legalább úgy tenni. Igazából én sose voltam oda az ilyen baromságokért és a sikítva ujjongás se nagyon ment, persze magyar módra, fél liter pálinka után „hogy az már extrém sport” na, úgy mindjárt más lett volna a helyzet. Kóstolgattam a thai white whiskey-t (ugye mondtam, hogy minden whiskey, ami nem sör!), ami egy rizsből főzött fanyar valami, egyébként igen kellemes, de nem gondoltam, hogy most akkor mindenképpen meg kéne mutatom, hogy tudok annyit inni, mint a csávó a sarokban „Korn” pólóban (neki nyilván ez volt a népviselet, csórikám biztos turkálta valahol). Miután lement még pár játék, elkezdődött a rémálom. KARAOKE!!!  

Nem tudom, hogy mi az oka Ázsiában ennek a nagy karaoke őrületnek. Gyanítom, hogy valami genetikai lehet, vélhetően majd Brit-tudósok megfejtik egyszer, ha még nem tették. A lényeg, hogy nagyon komolyan veszik. Gyakorolnak rá otthon, napokat, heteket. Összerakják a műsort, aztán irány a buli. Számomra teljesen érthetetlen és általában hallgathatatlan.

Szóval, beindult itt is éneklős őrület. Mostanra egyébként aratóbál hangulata volt az eseménynek. Leszámítva, hogy mindenki csurom víz volt. Nem igazán vacakoltak ezzel a locsoljuk le egymást dologgal. Eleinte csak pohárral dolgoztak, de ahogy hatott a rizsfőzet, úgy lett a pohárból, kancsó, vödör, majd a slag. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy betakartam az italomat tenyérrel, hogy legalább abba ne menjen víz. Egyszer csak, azt vettem észre, hogy mindenki eltűnt, mármint, akit ismerek, és ott állok 50 meglehetősen részeg thai melóssal, akik egymást túlsikítva próbálnak mikrofonközelbe férkőzni, miközben a maradék valami tánc-szerű dolgot művelve vonaglik középen. Gondoltam talán nekem is jobb lesz, ha visszahúzok a laborba. Visszamásztam az épületbe, munkatársaim bent vacogtak az irodában, én meg kikapcsoltam a légkondit…örültek nekem.

És eljött ez is. Teleafaszommindennel! Ó, nem kell ám megijedni, tudtam, hogy ez bekövetkezik. Szerintem minden így működik, legalábbis nálam. Mint amikor síelsz, vagy vezetsz, vagy bármi hasonló. Eleinte nagy az izgalom, félsz, hogy képes leszel-e teljesíteni, megfelelni másoknak, de sokkal inkább magadnak és azáltal másoknak. Izgalommal és reménnyel tekintesz mindenre. Aztán rájössz, hogy hé, hát megy ez nekem. Rájössz, mint, ahogyan oly sokszor rájöttél már életed során, és még oly sokszor fogsz, hogy képes vagy dolgokra. Az, amit megtanultál, megtapasztaltál eddig, az mind ott van benned, és ha kell, és nagyon akarod, akkor elő tudod hozni. Hirtelen megy a vezetés, megy a síelés, ugyan!, csak érezni kell, és adja magát. Az, ami addig annyira kaotikusnak és érthetetlennek tűnt, hirtelen értelmet nyer, és elkezded élvezni a dolgot. Ugyanez van, amikor belecsöppensz egy új életbe. Más világ, más emberek, más kultúra, gyakorlatilag minden más. Kapkodod a fejedet és csodálkozva nézel mindenre körülötted, szívod magadba az élményeket és tele vagy álmokkal és elképzelésekkel. Szeretnél úgy teljesíteni, ahogy azt elvárod magadtól, és félsz, hogy ez nem fog menni. Ha nem is ismered be, akkor is. Ha nem félsz, akkor nem élsz. És annyira sok az új csoda, hogy néha szinte képtelen vagy befogadni. Majd rájössz, hogy mennyire jól megy ez neked és a „lét elviselhetetlenül könnyűnek” tűnik. És elbízod magad, és azt hiszed, hogy most már ez ilyen lesz… és meghúzod az autót, és hatalmasat borulsz a sípályán. Aztán miután kiismered magadat, és a tapasztalásoknak e mintáját, megfogadod, hogy legközelebb nem így lesz. Most nem élem bele ennyire magamat és, akkor nem lesz pofára esés, de persze ez nem így működik. Más hibáiból kell tanulnunk? Azt nem lehet. A sajátjaidból kell. Idővel megtanulsz könnyebben túljutni rajta, de akkor is mindig pofára kell esned. És a tudatod elkezd védekezni. Kialakul egy szűrő, ami által nem lesz minden csillogó és végre elkezded látni, hogy mi az, ami igazán értékes. Ez az a pont, amikor döntesz. Vagy azt mondod, hogy nekem ez nem kell, és tovább állsz; vagy elkezdesz még keményebben küzdeni, hogy elérd azt, amit szeretnél. És nem félsz a vezetéstől, élvezed a havon száguldást és újra iszod az új élményeket, csak most már nem annyira mértéktelenül. Ez az a pillanat, amikortól igazán elkezdesz tanulni. Oda tudsz figyelni az apró és igazán lényeges dolgokra és az eddigi gyerekes csodálkozást fölváltja a tudásszomj. Jobban, többet, még, még, még! Itt eldől, hogy képes vagy-e arra, amire vállalkoztál.

Mikor megérkeztem, kisgyerek voltam, aki csak pislogott, hogy ez mi, az mi. Elkezdtem dolgozni, végre valami olyat, amit igazán a magaménak érzek. És elkezdtem élni, itt, egy idegen világban. De hiába mész el emberekkel vacsorázni, ők nem a barátaid, nem azok az emberek, akikkel bármiről el tudsz beszélgetni, és akikhez fordulhatsz, ha besokalltál. Nekik csak egy vendég vagy. Ahhoz, hogy barátság alakuljon ki, sokkal hosszabb idő kell. Aztán, mint egy kamasz, dacosan vergődtem az új helyzetben. Szerettem volna, ha figyelnek rám, ha észreveszik, hogy nem vagyok jól. Más választásom nem lévén, beletemettem magam a munkába. És most eljött az ideje, hogy döntsek, vagy befejezem ezt ilyen szenvedősen, vagy fölnövök és megtalálom a helyemet itt is, ahogy máshol is.

Szóval megvolt a pofára esés, az első, lesz még. De alapvetően nem változott a véleményem. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy itt lehetek és szeretek itt lenni. Szeretnék itt dolgozni később is. És képes leszek megfelelni magamnak, pedig az nem kis feladat. Szóval küzdök tovább és élvezem az életet. És mire leírom az utolsó sorokat sokkal jobban vagyok, mint mikor elkezdtem. Life is peachy!

Voltam ma megint a chiang mai-i éjszakai piacon. A múltkor valahogy kiment a fejemből, pedig akartam róluk írni. Szóval a farangok (nem thai-ok, mint én is). Ha sétálsz Chiang mai-ban, azt veszed észre, hogy a turistákon kívül vannak arcok, aki láthatóan már itt vannak hosszabb ideje. Közös jellemvonásuk, hogy mindegyik úgy néz ki mintha egyenesen Woodstock-ból érkezett volna. Vagy az lehet, hogy a vietnami háború, vérengzéstől besokallt és fűre átállt, Thaiföldre menekült katonáinak a leszármazottai, akik láthatóan a „peace, love, unity” szellemében nevelkedtek; vagy valamelyik full-moon party-n sikerült túl jó gombát szerezniük és itt ragadtak; de az is lehet, hogy egyszerűen ide vonzotta őket ez a békés kellemes ország… bár szerintem, kell, hogy legyen valami minta.

Arról lehet fölismerni őket, hogy buggyos, színes ruhákban járnak, tele vannak tetoválva (szögesdrót, Buddha, Jézus, télapó, amit akarsz) és általában több kiegészítőt viselnek, mint Batman. Ezen felül természetesen raszták, de legalább hosszú hajúak, sokszor az is színes. Ma például láttam egy kb. 70 éves csókát, akinek narancssárga fonott szakálla volt. Félreértés ne essék, nem leszólom őket. Semmi gond nincsen velük. Sőt, ha megtudom hol van a hippi kommuna, akkor lehet meg is látogatom.

Újra jelentkezünk a „Ninety-four coffee”-ból. Időközben befutott Rob és elkezdődött az óra. 40 perc után a 4. mondatnál tartunk a 10-ből. Kisebb, nagyobb hibákkal, de eddig mindenki vette az akadályokat. Újabb érdekes hasonlóság fedezhető föl az iskolás viselkedésminta és az itt tapasztalható között. Ugyanis, a versenyzők hirtelen hatalmas készetetést éreznek, arra, hogy: fölkurblizzák az egér zsinórját, ABC sorrendbe rakják dokumentumaikat, vírusirtást végezzenek a számítógépen, illetve kipakolják az asztalra azt a 70 féle tortaszeletet, amit magukkal hoztak, eddig ismeretlen okból.

 Úgy tűnik, leragadunk ezekkel a mondatokkal. Vélhetően mára ennyi az angolóráról, ha esetleg történik még valami érdekes, akkor azt megtekinthetik később a honlapunkon.

Viszont látásra, hallásra, olvasásra!

És lassan mindannyian elkészülnek a házi feladatokkal. Az egyes számú versenyző éppen most kérte ki az utolsó szótáras segítségét, innentől kezdve mindent magától kell megoldania. Azonban, kérdéses, hogy a szókincse elegendő lesz-e a feladat végrehajtásához…

Akik most kapcsolódnának be, azoknak elmondom, hogy élőben jelentkezünk Chiang mai-ból, a „94” coffee shop-ból, ahol hamarosan kezdetét veszi a szokásos vasárnapi angolóra Rob-bal az amerikai származású, de Thaiföldön élő tanárral. Versenyzőink minden vasárnap délután 1-től 4-ig próbálják fejleszteni angol nyelvtudásukat. A mai napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetünk, hogy élő közvetítésben követhetjük nyomon az eseményeket.

Alig több mint 1 óra van hátra a tanár érkezéséig. Jelenleg lázasan próbálják behozni a hétközi lemaradást, vagyis elkészíteni a házi feladatokat. Úgy tűnik, van, ami nem változik az évek során, mindegy, hogy általános iskola, gimnázium, egyetem, vagy felnőtt oktatás, a tanulók nagy része az utolsó pillanatra hagyja a házik elkészítését. És valószínűleg később álszent meggyőződéssel magyarázzák a csemetéknek, hogy ők ne tegyék ezt, mert nem fognak fejlődni. Az élet már csak ilyen. De térjünk vissza az eseményekhez. A feladat, egy két-oldalas iromány elolvasása és értelmezése, valamint 10 mondta alkotása volt, adott szavak felhasználásával. Az asztal ki sem látszik a notebookok, palmbookok és papírhalmok alól. Mostanra már csak 1 ember dolgozik a 3-ból, úgy tűnik a többiek korábban nekiláttak, vagy egyszerűen könnyebben vették az akadályokat.

Amíg várunk Rob-ra, pár szó a helyről. A „Ninety-four coffee” Chiang mai egy kertvárosi övezetében fekszik. Egyszerűen és ízlésesen berendezett hely, bordó fotelokkal és fa asztalokkal. A kávé kitűnő és minden vásárláshoz 1 óra Wi-Fi használat jár. Kellemes jazz szól a hangfalakból, vélhetően ezért is kedvelt találkahelye a thai popzenétől rángógörcsöt kapó külföldieknek. A kerthelyiség, ha lehet, még figyelemre méltóbb. Az uralkodó eleme, egy hatalmas fa középen, ami árnyékba borítja a teljes területet. Függő fotelek és szimpla fa ülőalkalmatosságok egyaránt megtalálhatóak itt, bár a 38 fokos hőmérséklet, mindenkit a légkondicionált belső helyiség használatára késztet.

Kis szünet következik, később még visszakapcsolunk, addig is stúdió!

Vettem egy növényt. Valami páfrányféle, a nevét elfelejtettem megkérdezni. Mindegy, a lényeg, hogy van. Kellett valami élő a szobába, ha már Duke elment. Persze itt vannak a hangyák, de ők inkább csak mozgó pöttyök a fürdő padlóján, annyira nem a természet jut róluk az eszembe, főleg miután mozdulatlan pöttyökké lapítom őket. Lehet, veszek még pár gazt, aztán majd rásózom valakire, amikor hazamegyek. „Ápártmándzsungel éládó, vagy thai masszázsra cserélhető!” Igen, asszem ez lesz a megoldás.

Agybajt kapok attól, hogy nincsen járda. Délelőtt elsétáltam a piacra, gyümölcsért és végig az út szélén kellett botorkálnom. Persze mindenki nézett rám furán, hogy mégis hova a búbánatba sétálgatok. Lényeg, hogy gyümölcs lett. Mondta a dokinéni otthon, hogy ne vegyek előre aprított gyümölcsöt, de nem volt kedvem cipelni egy egész görögdinnyét, szóval maradt a zacskózott hurkapálcás verzió. Úgyis megbetegedtem volna már, ha érzékeny lennék rá.

Zacskó… ez is egy külön történet itt. Nem is tudom mit csináltak a műanyag elterjedése előtt. Gyakorlatilag mindent zacskóznak. Gyümölcs, hús, készétel, leves, gyümölcslé! Vannak ezek a kis fémhengerek, zacsi bele, betöltik a kaját, legumizzák, zacsi ki ,aztán viheted is. Nem tudom ki próbálta már a zacskóból-tésztaevést-kávéskanállal, de mindenképpen egy élmény.

Hiányzik egy igazi haveri piálgatás, meg beszélgetés. Egyrészről, nincsen igazán alkohol kultúrájuk. Az egy dolog, hogy minden whiskey-nek hívnak, ami nem sör, de azt is úgy isszák, hogy gyakorlatilag értelmét veszti a dolog, mert ha valamit a negyvenszeresére hígítasz vízzel, annak nem lesz íze és még berúgni se lehet tőle. Másik az, hogy mindig figyelnem kell, hogy mit beszélek, mert ha nagyon elragadtatom magamat és elkezdek mesélni, akkor nem értik, hogy mit mondok.

A kávé viszont kiváló. Azért, az se úgy van, hogy kérsz egy kávét az étteremben, mert akkor, megint furán nézés van. Kávé a coffee-shopban van, és nem máshol. Ezek a kávézok viszont mind, gyönyörűen kialakított, hangulatos helyek, általában kellemes kerttel és légkondicionált belső helyiséggel. A kávé pedig remek. Akár eszpresszót kérsz, ami pont olyan, amilyennek lenni kell, akár a hatalmas pohár jeges kávét választod, mindenképpen egy finom, erős italt kapsz. És mindenhol van Wi-Fi, ami megint nem hátrány.  Ezt, akár reklámszövegnek is vihetik!

Ezt most gyorsan le kell írnom! Szóval az jutott eszembe, hogy 25 baht egy friss kókusz, tele kókusztejjel, körülbelül 500 baht egy üveg Bacardi… Nem kell egy matekzseninek lenni, hogy kikalkuláld egy kiváló koktélozás költségeit, ugye? Szóval, a következő van: az első ember, aki kijön hozzám látogatóba vendégem egy fergeteges rum-kókusz ivászatra. Azt meg, hogy mit kezdünk a kókuszokkal… valamit, majd kiötlünk.

Helló, helló nagyvilág! Mi újság felétek? Minden rendben? Pörög az élet? Jön a tavasz?

Velem minden a legnagyobb rendben. Tudom, rég hallattam magamról, de voltak néminemű problémáim az internettel, konkrétan az, hogy nem volt. Előző héten volt egy kisebb vihar, egy nagyobb áramszünettel fűszerezve. Ültem a szobámban, a sötétben és imádkoztam, hogy jöjjön vissza az áram, még mielőtt lemerül a notebookom. Szerencsére Heaw valahogy sejthette, hogy nem készültem fel ilyen eseményekre, úgyhogy hozott egy gyertyát. Az áram visszajött, pont mikor a gépem elkezdett csipogni, de a net valahogy nem talált vissza. És itt kezdődött a tortúra. A tulaj valószínű valami számítógépes zseni lehet, legalábbis az ötleteiből erre tudok gondolni. Kezdődött azzal, hogy „magyar-notebookom” van, és ezért nem tudok itt netet használni, aztán az volt a baj, hogy vistát használok (mondjuk ez tényleg baj, de nem a net miatt), mondta, hogy adjam neki oda pár napra a gépet és rak rá xp-t, ahha, mondom, persze, meg az apád fa****a rakjál te valamit is. Utána hibás volt a tűzfal, a víruskereső, meg persze én, leginkább. Pár nap huza-vona után átjött egy srác, aki láthatóan kocka volt és megállapított, amit én is, nem jó a jelszavam. A tulaj megint megmondta a frankót, a jelszó azért nem jó, mert nem jelentkeztem ki, mielőtt elszállt a net, szóval az én hibám. Persze, hallanom kellett volna, amikor üvöltött a telekép, hogy a következő villám után áramszünet, de valahogy mégis elmulasztottam… szóval nem jelentkeztem ki. Futottunk még pár hasonló kört, mire végre kaptam egy új jelszót, ami működik. És még a gekkóm is elhagyott, lehet nem szerette a Duke nevet, vagy a net hiánya zavarta. Nettó volt ez, nem gekkó!

Próbálom tanítgatni az asszitensemet, de nem igazán megy a dolog, lévén nem érti, amit mondok. Én részemről nem erőltetném a dolgot, de a főnök mondta, hogy tanítsam meg neki, amit kell, hogy aztán magától tudja csinálni. Szóval megy a kabaré a laborban. Én magyarázok, mint egy idióta, lassan és annyira artikulálva, hogy már fáj, Ying néz rám értelmesen, kérdem érti-e, bólint, aztán megkérdi a többiektől, hogy mit mondtam. Így élünk itt.

Múltkor sikerült kisebb fölfordulást okoznom. Történt, hogy hosszabb ideig szerettem volna elektroforézist alkalmazni, és, mivel a kád nem hűthető, ezért rögtönöznöm kellet egy hűtőt, ugyanis féltem, hogy elolvad a gél. Kicsattogtam a konyhába, szereztem egy nagy ládát, megtöltöttem jéggel, bele a kütyüt és mint, aki jól végezte dolgát bekapcsoltam… volna, de a többiek meggátoltak benne, ugyanis féltek, hogy amikor elolvad a  jég, megemelkedik a vízszint és ellepi, azt, amit nem kéne. Meg kellett őket győznöm, hogy a víz, az ám egy olyan csodás anyag, aminek szilárd állapotban nagyobb a térfogata. Sikerrel jártam, persze, azért másnap futva érkeztek a laborba, hogy vajon mi történt. Nem történt semmi! Jég elolvadt, agaróz gél meg nem, pont, amire számítottam. Beszélgettem az egyik holland nemesítővel pár napja, mondtam neki, hogy kicsit hiányosnak érzem itt az emberek tudását. Erre kérdezte, hogy KICSIT? Szóval, nem csak nekem tűnt föl a dolog. Mondta, hogy gyakorlatilag az van, hogy elmennek valaminek tanulni, nemesítő, biotechnológus, kertész, etc. és semmi máshoz nem értenek, de nagyon nem. Meg a másik az angolul nem tudás. Mivel, minden újdonság angol nyelvű lapokban jelenik meg, ezért ha ezeket nem tudod olvasni elég nehéz lépést tartani. Bár, ők nem is akarnak. Megmondják nekik, hogy mit kell csinálni és csinálják. Én viszont kihasználom, hogy a főnökömnek van hozzáférése ezekhez a lapokhoz. Mondta, hogy csak adjam meg neki a címet és ő letölti nekem. Olvasok is rengeteg mindent. Mostanában érdekel az evolúció, úgyhogy arról olvasgatok. Nem a dínókra meg Samura gondolok annyira, hanem a genomváltozásokra az evolúció folyamán, meg hasonlók. Találtam egy érdekes írományt a Nature-ben, ami, azzal foglakozik, hogy a kultúra, hogyan befolyásolta az emberi genomot. Ilyenekkel ütöm el az időmet.

Elkezdtem az üvegházban is dolgozni. Geminivírusra rezisztens uborkanemesítés a téma. Először megtanulom a gyakorlati dolgokat, mint fertőzött egyedek kiválasztása, önbeporzás és a többi. Aztán, később az elméleti részt is. Az ezzel foglalkozó nemesítő egy nagyon értelmes holland figura, azt hiszem jó lesz mellette dolgozni és tanulni. 2 hét múlva meg kezdek egy másik üvegházban is, itt paprikanemesítés lesz. Szóval, unalom az nincsen. Néha sikerül annyira lemerítenem magamat agyilag, hogy estére azt se tudom, hogy mi van. Ezért is nem írok a blogra hétközben.

Elköltöztem. Ideje volt, már otthagynom azt az isten háta mögötti hotelt. Azért utolsó estémen még volt egy remek ötletem.

Szombaton elmentünk megint bambusztutajozni, csak most, jóval nagyobb társasággal. Így izgalmasabb volt a dolog, ment a versenyzés ezerrel. Menet közben, a folyón, újabb ételújdonságot próbáltam ki. Gyakorlatilag főtt tojás, amit úgy készítenek el, hogy kifúrják a tojást, kifújják a belsejét, ezt fölverik, megfűszerezik, majd visszatöltik a héjába és megfőzik. Egészen kiváló dolog.

Miután visszaértem a hotelbe, kitaláltam, hogy nem vagyok én fáradt, elsétálok a piacra, oda, ahol korábban is jártam. Azzal az egy dologgal nem kalkuláltam, hogy most este volt és sötét. Amellett, hogy Thaiföldön sok a robogó, meg a csótány, van még valami, amiből elég sokat találni, ez pedig nem más, mint a kóbor kutya. Az elsővel körülbelül 5 perc séta után találkoztam, valószínű, ekkor kellett volna visszafordulnom, de nem tettem. Miután megkergetett még 3 falka (nem vicc), már elég magasan volt az adrenalin szintem és baromira vártam, hogy végre beérjek a városba. Mondták nekem, hogy a helyi ebek, annyira nem szeretik a farangokat (a nem helyieket nevezik így), de valamiért azt gondoltam, hogy nekem szerencsém lesz. Végül az ijedségen kívül más bajom nem lett, de akkor se ez volt életem ötlete. Azt, hogy szakaszonként konkrétan mozgott a járda, annyi csótány volt rajta, azt már föl se vettem… de ezek a kutyák. Elhatároztam, hogy hazafele inkább a taxit választom, nem kockáztatok megint. Persze taxit nem sikerült fognom, úgyhogy fölhívtam egyik munkatársamat, hogy vigyen haza, aki meg teljesen kiakadt, hogy miért gyalogoltam annyit. Itt olyan szinten nem szokás gyalogolni, hogy a legtöbb helyen nincs is járda. Gyakorlatilag mindenhova robogóval, vagy kocsival mennek. Néznek is rám mindig furcsán, amikor sétálok. Ez is megoldódik, mert napokon belül kapok egy robogót, az is érdekes lesz, mondjuk, de majd belejövök.

Szóval elköltöztem. Vasárnap jött értem az egész csapat (munkatársaim), hogy segítsenek átcuccolni. Azt a 20 kilót, amivel kijöttem, éppen el tudtam vinni egyedül is, de azért rendes volt tőlük. Miután 30 perc szenvedés után végre sikerült aláírnom a szerződést, fölcipeltük a szép, zöld hűtőmet a harmadikra és elmentünk vásárolni. Itt azért jól jött a csajok segítsége, mert magamtól valószínű a szükséges dolgok felét elfelejtettem volna megvenni. Az, hogy kell szék meg pohár, az evidens volt, de vállfát meg szemetest tuti nem vettem volna, legalábbis nem elsőre.

Miután beszereztem mindent, ami kellett elvittek egy étterembe. Ettem omlettet hangyatojással, meg a kedvenc papaya salátámat, ami erjesztett halszósszal van nyakon öntve… ha azt hiszed, hogy ettél már büdöset, javallom, hogy ezt próbáld ki egyszer, mindent visz.

 Múltkor egy olyan helyen voltunk, ahol magamnak keverhettem azt a salátát. Bedobáltam az alapanyagokat a mozsárba, úgy mint, papaya, fokhagyma, 2 féle chili, melasz, ecetes chili, cukros chili, meg chilis chili, mogyoró, szárított rák (apró, mit a halkaja…kis üvegben, beleszagoltam, hogy mi ez és majdnem elájultam) és az igazi durvaság, az erjesztett ( vagy szimplán, csak rohadó)rák (tenyérnyi jószág, olyan szaggal mint a rohadó iszap), persze a halszósz sem hiányozhatott belőle… szóval ezek mozsárba, összezúz és tányérra önt. El kell, hogy mondjam, isteni volt, bár vannak kétségeim, hogy hányan ennétek ezt meg, de szerintem akkor is finom.

Az új szállásról nem sok mesélni való van. Egy szoba, meg egy fürdő, ennyi. Van még 429 367 523 hangyám és egy gekkóm, Duke. A környék sokkal jobb, mint az előző. Rengeteg étterem, bolt, meg étterem, meg bolt, szóval van minden, amire szükség van.

Amúgy 2 napja olyan szmog van, hogy alig látni valamit. 36 fok van még este is, levegő nem mozdul, parasztok tolják az irtásos gazdálkodást, és lévén a város egy völgyben van, így szépen beül a füst és ki se mozdul. Szerencse, hogy van légkondim, különben valószínű már nem élnék.

Persze, megint elnetetlenedett a helyzet, de legalább, mikor van, akkor gyors.

Másik mókás dolog, hogy kaptam egy „asszisztenst”. Jött két lány az egyetemről, Bsc-s biotech hallgatók és nálunk töltik a 2 hónapos gyakorlatukat. Minden nagyon rendben van velük, helyesek, ügyesen, precízen dolgoznak, csak az angol… de, azért ilyen kis apróságok, mint kommunikációképtelenség, nem fognak akadályozni semmiben. Mivel most már beindul az ipari meló (sikerült belőnöm a kísérletet), jól fog jönni a segítség. Ohhh jut eszembe, labor! Elromlott az elektroforézis masina tápegysége. Rendeltek újat, tegnap megjött. Nem is tudom, hogy mi volt az első reakcióm, amikor megláttam, de biztosan röhögtem egy jó darabig. Képzeljétek el, hogy álltok a DNS laborban, fehér köpeny, hiper-szuper kütyük, vegyszerek, etc. , ahogy lennie kell és mikor elérkeztek ahhoz a pillanathoz, hogy áram alá helyeznéd az elektroforézis kádat, szépen megbököd a kapcsolót az asztal közepén lévő tenyérnyi, rózsaszín izén... kegyetlen. Rendben, nem teljesen rózsaszín, csak a minta rajta, de akkor is! Ja, és mini-pink fantázianévre hallgat a típus. Főnök annyival kommentálta, hogy „kínai szar”, úgyis kiég 2 héten belül. Azért örülök, hogy nem plüss és nem ereget virágfelhőket, mert ezek után azon se lepődnék meg.

Nincsen netem. Megőrülök! Nyilván mire ti olvassátok ezt, addigra van, de most akkor sincs. Este 11 van, aludnom kéne, mert 6 óra múlva kelek, de nem tudok. Pörög az agyam a kísérleten, amit csinálok. Eszembe jutott valami és szívem szerint most azonnal húznék be a laborba, hogy kipróbáljam, hátha így végre rájövök a megoldásra. Lévén holnap péntek, valószínű csak jövő héten lesz rá időm. És még így se vagyok benne biztos, hogy ez működni fog. Először azon aggódtam, hogy a masina képes-e rá, de arra rájöttem, hogy azt, hogy lehet kiküszöbölni, most meg az van, hogy nem tudom, hogy a megváltoztatott reakcióelegy (bár, mindössze egy plusz anyag, de az is sokat jelenthet) ugyanazon körülmények között képes-e hasonló eredményt produkálni. Mert az is lehet, hogy totál fals eredményt kapok. Bár ha ez így nem is működik, elméletben, ha így állítgatom a gépet, ahogyan most eszembe jutott, akkor sokkal több kondíciót tudok kipróbálni szimultán, ergo hamarabb kell, hogy eredményt kapjak. Sőt, így akár 2 tényezőt is tudok párhuzamosan módosítgatni, ez még nagyobb lehetőséget biztosít. Mindegy, holnap kiderítem, hogy megvalósítható-e, az is lehet, hogy totál baromság az egész, bár ezt erősen kétlem. Na, gondolom ez nagyon érdekelt mindenkit, de ki kellet, hogy adjam magamból.

Akkor se tudok aludni. Lehet a kávé miatt? Bár azt 12 órája ittam, annyi idő alatt bármi kimegy. Koffein volt a szusiban?

Jut eszembe kávé. Főnök jó fej volt ma. Ebéd után kérdezte iszunk-e egy kávét, mondtam persze, gondoltam a cégnél. Ehelyett beültünk a kocsiba és elmentünk egy tök jó helyre. Valahogy európainak tűnt a kávézó. Nem tudom mi miatt. Hatalmas tér, nagy belmagasság, kanapék asztalok mindenfele, vízpermetes ventilátor és hihetetlen jó kávé. Mondta, hogy szeret ide járni, mert úgy érzi, mintha otthon lenne. Beszélgettünk fociról, suliról, munkáról. Mesélte, hogy eleinte nem gondolta, hogy jól fogja magát érezni Thaiföldön, most meg biztos benne, hogy itt fog élni nyugdíjas éveiben is. Ilyen ez! Említettem, hogy esetleg visszajönnék diploma után, erre mondta, hogy erről majd mindenképpen beszélünk pár hónap múlva. Megint csak, ilyen ez! Miután sikerült az 1 órás ebédszünetet megfejelni egy 30 perces kávészünettel, visszahúztunk a laborba. Menet közben mondtam, hogy adhatna még valami munkát, mert most sok a szabadidőm, ugyanis órákat kell várnom 2 lépés között. Mondta, hogy az jó, mert nem árt, ha megtanulok mindent, amit a laborban használnak.

Beléptem az irodába ahol fél liter jeges kávé várt, amit az egyik lány hozott nekem. Letoltam ezt is.

Pár perc múlva jött a főnök, hogy van ellenszere unalomra. Itt van 200 kukoricaminta, ellenőrizd le őket rezisztenciára. Ollé! Szóval, holnap DNS kivonás egész nap, legalább megy az idő.

Szombaton megyek megint bambusztutajozni. Vasárnap költözök egy új helyre. Kollégiumszerű valami. Jelentősen lepukkantabb, mint a mostani hotel szoba, de bent van a városban és ez a lényeg. Meg állítólag van rendes internet!

Na, megpróbálok aludni megint.

Jóccakát!

Jó itt! Egyre jobban élvezem. Tanulgatom a thai szavakat, persze az a 10 kifejezés, amit tudok még nem valami nagy eredmény, de csak nem rég kezdtem el. Vettem egy kis füzetet, az mindig nálam van, aztán ha hallok valami érdekeset, vagy hasznosat azt leírom. Amúgy az igazán nehéz, a kiejtés. Sokszor előfordul filmekben, hogy valami ázsiai nyelvet tanul valaki, aztán ha rosszul mondja, akkor szólnak neki, hogy ahelyett, hogy elköszöntél volna, most épp azt mondtad, hogy közösülnél egy disznóval, vagy más hasonló baromság. Ez tényleg ilyen. Van például a „ma” vagy valami hasonló szó, attól függően, hogy hangsúlyozod, ez lehet anya, macska, kutya, doktor meg még a fene tudja mi, szóval nem árt oda figyelni. Mókás még ez a nyelv, mert tele van olyan kifejezésekkel, ami a magyarban kifejezetten illetlenségnek számít, szóval jól szórakoznak rajtam, mert én is átveszem ezeket. Miért helyett csak „heee”, „hööö” meg hasonlók. Amúgy megy ezerrel a kölcsönös nyelvoktatás, ők erőltetnek engem, hogy thai-ul beszéljek, én meg őket, hogy angolul.

Ó, persze és az ételek. A kezdeti félelmekről lemondtam a gyomorbántalmakkal kapcsolatban. Eszek mindent, ami megtetszik, vagy éppen elém rakják. Banánlevélbe csomagolt ragadós rizs reggelire, ebéd a cégnél, vacsora vagy a piacon vásárolt akármi, vagy étteremben. A ragadós rizst mangóval például kifejezetten imádom. Szerencsére egyre ritkábban eszek egyedül. Valaki mindig elhív vacsorára. Volt koreai vacsora. Ezt úgy kell elképzelni, hogy leültünk vagy 10-en egy asztalhoz, kitettek 3 edényt, ami alulról meg volt pakolva izzó szénnel, a tetején meg volt egy alumínium rész, amin sütni lehetett, oldalt a vályú részében meg főzni a lében. Nehéz ezt leírni, mint egy kutyatál, aminek domború a közepe. Szóval volt ez az edény, töltöttek bele valami alaplevet, a maradék teáskannában az asztalra, mellé egy nagy tányér zöldség, meg egy jó adag hús..mindenféle, csirke, disznó, tengeri herkentyűk. Aztán mindenki fogta a pálcikát és elkezdte megpakolni a szettet. Középre húsok, a levesbe zöldség, hal, tészta…, pár pillanat alatt elkészült, aztán lehetett enni és újra tölteni. Amint elfogyott valami, hoztak még egy tányérral.

Ma japán étteremben ettünk. Egyszer kóstoltam a szusit Hollandiában, előre csomagolt verzióban…éppen az se volt rossz, de frissen…. isteni! Kis tányéron a tekercsek, kaviárba forgatva, mellette valami zöld massza meg valami lehelet vékony rózsaszín izé. Nos, az előbbi wasabi volt, amit a mellékelt tányérkára kellett tenni és szójaszósszal elkeverni, a rózsaszín meg gyömbér. Szóval pálcikával szusi elkap, wasabiban megmárt, aztán egyben bekap. Tudtam én, hogy erős dolog a vízi torma, meg hozzá is szoktam itt rendesen a csípőshöz, de majdnem lefordultam a székről. Az a tipikus tormás hatás, mikor azt érzed, hogy kifordul a szemed és fölrobban a fejed. Mondjuk ez még hagyján, az egyik csaj, aki velünk volt nem vette észre, hogy a zöld salátalevélen még ott van egy, jó mogyorónyi zöld wasabi is…hát elakadt a lélegzete rendesen.

Asszem az ételekről még oldalakat tudnék mesélni, de majd adagolom szép lassan, úgyse emlékszek mindenre, annyi újdonságot eszek itt.

Most, hogy jól laktunk, igyunk valamit! A sörtöltögetős szokást meséltem már. Azonban az, amikor nem csak egy féle sör van egy helyen, az még durvább. Normál esetben a söröknek van promós lánya minden helyen, aki jön és töltöget, azonban ha mondjuk, lehet kapni 4 féle sört, akkor mindegyiknek van és abban a pillanatban, ahogy leülsz, körbe vesz 4 miniszoknyás lány és elkezdenek győzködni, hogy az általa reklámozott terméket vedd. Az első ilyen esetnél konkrétan sokkot kaptam, csak kapkodtam a fejem ide-oda, a többiek meg jót röhögtek rajtam. Aztán, amint döntesz, hogy az 5 üveg ilyen sört akarod inni 70 baht-ért, vagy a 10 amolyat 120-ért, a többi lány lelép és csak a választottad marad, hogy kiszolgáljon egész este…nagyszerű. Azonban, ha nem söröznél, az se úgy van, hogy rendelsz egy pohár valamit. Ha koktél, akkor egy kancsóval hoznak, ha valami rövidital, akkor egy üveggel. Úgy, ahogy mondom! Múltkor voltunk egy szórakozóhelyen, letelepedtünk 4-en, kérdezték mit igyunk, mondom ez a 8 éves skót maláta whiskey jól hangzik, legyen ez. Amikor kérdeztem, hogy miért ilyen drága (450 baht), akkor mondták, hogy nem olyan sok az, persze ekkor még nem tudtam, hogy egy üveggel annyi. Szóval kihoztak egy üveg whiskey-t, 4 poharat, egy vödör jeget, kólát, vizet, aztán mindig jött a pincér és töltögette. Kérdeztem, hogy mi van, ha nem bírod meginni. Mondták, hogy akkor vagy hazaviszed, vagy nagyon sok helyen megteheted, hogy ott hagyod, fölírják, aztán legközelebb, ha mész, akkor folytathatod. Ez is egy szimpatikus dolog.

Huhh, már megint hétvége van én meg még az előzőt se meséltem el teljesen. Nem igazán van energiám meló után blogot írni, bocsánat! Na de, nézzük mi történt:

A vasárnapot egyedül töltöttem. Elcsattogtam a nem túl közeli plázába (7 km), mindezt persze délben, 40 fokban…ennyi eszem van. Szóval pláza, vettem pár szükséges dolgot, úgy mint, kés, villa, kanál és tányérok. Emellett egy tonna gyümölcsöt, mert azt élmény hazacipelni, ja meg jó adag salátát (éljen az egészséges étkezés!). Utána elugrottam a közeli piacra napszemüvegért és fürdőgatyáért. Éppen gyümölcsöt is jobb lett volna itt venni, de még nem annyira fejlett a thai tudásom, hogy ezt bevállaltam volna…majd legközelebb. Találtam egy mianmari (volt Burma) éttermet a piac sarkán, ahova leültem ebédelni. Miután beszereztem mindent és belaktam visszaindultam a hotelba.

Hazaértem, kipakoltam, majd azonnal fölpróbáltam az új úszónadrágomat és végre kipróbáltam a szálloda medencéjét. Tökéletes volt.

Másnap lakásavató. Kollegina jött értem autóval (persze pick-up, itt egyszerűen mindenkinek az van), piacon vettünk pár zöldséget, aztán fölvettünk még egy embert, egy láda sör és két zsák jég kíséretében. A ház kellemes, igazából nem sok mesélni való van róla, egy ház és kész. Szép lassan mindenki befutott. Sütöttek, direkt a kedvemért (nem mintha kértem volna) „omlettet”, ami náluk abból állt, hogy a fölvert tojást beleborították egy liter forró olajba. Megbeszéltük, hogy legközelebb én csinálom a vacsorát és akkor sütök omlettet is, igazit.

A vacsora az úgy nézett ki, hogy, mivel a teraszon nem fértünk el, ezért az udvaron leterítettünk egy nagy ponyvát és arra ültünk. Maga az étel, az érdekes volt, de tetszett a módi. Szóval, kitettek két elektromos melegítőt, erre egy-egy fazekat, abba meg vizet töltöttek. Vízbe leveskocka (knorr szigorúan :D), aztán amikor fölforrt, akkor bele az előre fölvágott zöldségek, tojás, húsgolyó és valami halgolyó (nem tudom, hogy mi volt pontosan, hal íze volt és kerek volt, az tuti), meg persze chili, mert anélkül nincs élet. Pár perc alatt megfőtt a hús a „levesben”, akkor mindenki szedett, majd újratöltöttük az edényt és ez így ment, amíg mindenki jól lakott. Elsőre furának tűnik, de finom volt és továbbra is tetszik ez a közösen evés, ami itt megy.

Hazafele kitalálták, hogy én még biztosan nem vagyok álmos és, hogy menjünk be Chiang mai-ba az egyetemhez, mert ott van az élet ilyenkor. Igazság szerint álmos voltam, de ezt nem tudtam visszautasítani. Szóval Chiang mai megint.

Pár perc keresgélés után találtunk egy parkolóhelyet. Kocsi lerak, irány az éjszakai élet. Ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó estéje a 3 napos hétvégének, elég nagy tömeg van. Az utca a szokásos. Étterem, étterem hátán, ezek előtt a járdán asztalok, az úton meg robogók, illetve mindenféle árusok. Az első hely, amit választunk, éppen rendben van és a Gin-tonic is csak 50 Baht, csak a zene… Miután részleges halláskárosodást szenvedtünk a 2 gitáros miatt, fizettünk és tovább állunk. Következő bárral minden rendben van. Leülünk a hely előtt egy asztalkához (a kicsinyítő képző, több mint helyénvaló) és rendelünk valami koktélt (ami egy nagy kancsó piros löttyből és 3 pohárból áll) az eddig látott legcsinosabb lánytól. Miközben iszogatunk és beszélgetünk, egyszer csak érzem, mintha valaki még lenne a papucsomban, lenézek, lerúgom a papucsot, aztán látom, hogy egy jó 5 centis csótány aveszol belőle kifele. Kicsit megrázott a dolog, de mit volt mit tenni, a csótány legalább nem harap.

Ennyi volt a hétvége. Azt említettem már, hogy miért volt hétfőn szünnap? Szóval az itteni észjárás: vasárnap buddhista ünnep, de az milyen már, hogy egy ünnep olyan napra esik, amikor amúgy se dolgozik az emberek nagy része, úgyhogy legyen hétfő is szünnap. Ehhez asszem nem is érdemes egyebet hozzáfűzni.

Kúszunk be a reggeli csúcsban Chiang mai-ba, laza 1,5 órás vergődés után (mondjuk egy kávészünetet azért beiktattunk), végre kiérünk a városból. Elindulunk föl a hegyekbe! Út közben csak kapkodom a fejemet. Mondják, hogy kár, hogy most jöttem, mert jön a nyár és éppen szárad el minden, itt ez a lombhullatós időszak. Azért még van bőven zöld. Pálmafák, rizsföldek, dohányültetvények. Otthon mondták, hogy vigyázzak a kókusszal, nehogy a fejemre essen. Most, hogy látom ezeket a hatalmas fákat és elképzelem, hogy valamelyikről a fejedre hullik egy kókusz… háááát, nem hiszem, hogy sokat szenvedne az ember. Közben mutatnak mindenféle ültevényeket, hogy ilyen meg amolyan gyümölcs, de persze felét se jegyeztem meg.

Első megállónk egy Buddhista templom, az ok valójában egészségügyi természetű volt (szerencsére, nem engem érintett), de legalább végre benéztem egy ilyen templomba is. Egyszerűen hihetetlen, hogy micsoda faragások és festmények díszítik. És ez csak egy útszéli kis „templomka” volt, mégis, mintha egy útikönyvet lapoztam volna föl.

Amikor újra elindulunk, megpróbálom megtudni, hogy mi is lesz a pontos program. Magyaráznak 3-man 3 fele, hogy valami hajó, de nem hajó, meg bambuszból van és a hajótöröttek is azzal szokták elhagyni a lakatlan szigetet. Kezd összeállni valami kép a fejemben. Vélhetően valami széles bambusztutajon fogunk evezgetni valamerre.

Helyszínre értünk. Kocsiból ki, 35 fok, platós kisteherre föl, kapunk 3 db, kb. 3 méter hosszú bambusz rudat aztán irány még följebb a hegyen. Laza 10 perc kocsikázás után megérkezünk egy tákolmányhoz a folyó mellett. Elsőre hosszú bambusz rudak halmának tűnik az egész, ahogy jobban megnézem, akkor veszem észre, hogy ezek lehetnek, azok a bizonyos tutajok. 8-9 lábszárvastag, egyenként kb. 5 méteres rúd egymás mellé kötve. A „túraszervező” ránk néz, leszámolja, hogy 4-en vagyunk, kiválaszt egy megfelelő tutajt, vízre löki, kezünkbe nyomja a bambusz rudakat, azt pá, részéről ennyi volt. Mi meg nekivágunk a folyónak.

Felállás a következő: 1-1-1 ember elől, középen, illetve hátul áll és kormányoz, a negyedik pedig fényképezget és osztja az észt, hogy „ne menj a sziklának!”, meg „lassíts, mert madár” (mintha bármi esély is lenne lassítani, amikor teljesen a sodrásra vagy bízva). Az első pár percben elég sima volt az út, cipőm szépen mögöttem, a többiek papucsával együtt (nem tudom, hogy miért jöttem cipőben!), sörözgetünk, néha taszítunk egyet a tutajon, aztán hirtelen látom, hogy zúgó következik, nem is kicsi. Figyelembe véve, hogy egy 1 méter széles bambuszkötegen állsz, sörrel az egyik, a kormányozásra szánt rúddal a másik kezedben… szóval ez elég sokkoló volt. Megoldottuk! A cipőmet is sikerült kihalásznom (a sör sértetlen!). Aztán még jött pár ilyen, párszor sziklának mentünk, mert nem tudtuk elég gyorsan ellökni magunkat, egyszer egy fát öleltem meg, ami belógott a vízbe (a vízben halászó helyiek nagy örömére, vélhetően röhögtek még egy darabig, miután tovább sodródtunk). Csendesebb szakaszokon meg bámultuk a tájat. Szitakötők, madarak, virágok… a szokásos természet cucc, minden gyönyörű. Laza 1 óra alatt visszaértünk a helyre, ahol az autót hagytuk, kikötöttünk, aztán leültünk enni. A cipőmről ekkor mondtam le erre a napra, ugyanis szó szerint ki kellett belőle öntenem a vizet.

Eddig amennyire vigyáztam arra, hogy hol, meg mit eszek, most pont úgy ültem le az erdő szélén, rácson sütött csirkét, meg ragadós rizst zabálni, kézzel persze. A ragadós rizs, az pont az, amit a neve is sugall. 1 éjszakát áztatják, aztán megpárolják és ettől (meg valószínű a fajtától is függ) egy igen ragacsos állagot kap, kézzel tépnek belőle és rágcsálják, vagy valamihez, vagy csak magában. Én nagyon megkedveltem.

Autóba vissza, menet közben megállunk papucsot venni nekem, meg, ha már arra járunk, akkor jó sok gyümölcsöt is (dinnye, ananász, rózsa alma a.k.a. chompoo, meg lisztbe forgatott sült hangyatojás!...na ezt most megjegyzem, hogy ebből nem ettem, de csak azért mert elfelejtődött, de ami késik az nem múlik). Közlik, hogy most akkor megyünk a hőforráshoz. Annyira nem értem, hogy miért jó az nekünk 35 fokban, de gondoltam egye fene, ők tudják.

Ők se tudták! A hely éppenséggel szépen ki van kiépítve, kellemes ligetben csordogál a forrás vize, az erre a célra kialakított árkokban. A partján emberek ülnek, lógatják a lábukat, esznek-isznak. Befele menet veszünk egy kosár tojást, hogy azt majd megfőzzük a forrásban, mert az jó. Továbbra se értem, hogy miért jó nekünk a melegben a 105 fokos forrás közelében főtt tojást enni, de majd tuti rájövök. Belógatjuk a tojásainkat :D… , amíg főnek, addig keresünk egy helyet ahol letelepedhetünk és áztathatjuk a lábunkat, mert az egészséges. Leülünk, láb be, láb ki, víz 50 fokos (anyád!) tojást betoljuk pár sörrel, aztán megállapítjuk, hogy a kevésbé meleg (szerintük hűvös) szezonban jobb lehet ez, majd elindulunk haza.

Maejo-ba (gondolom föltűnt, hogy egyszer egybe, egyszer külön írom, nos ők is, szóval nem tudom, hogy mi a helyes) visszaérve meglátogatjuk a helyi egyetemet. Amellett, hogy „a kemény munka nem öl meg senkit” felirat díszíti kívülről a kampuszt, ez a „cowboyok otthona” is. Ezt érzékeltetik is mindenhol. Szobrok és kreatív épületnevek (Cowboy Restaurant, Cowboy Hall…) emlékeztetnek lépten nyomon, hogy az ázsiai vadnyugaton vagy. Kérdeztem, hogy ez mégis honnan jött. Állítólag a rektor az USA-ban tanult és vélhetően ez szaladt az agyára. Az arborétum sajnos zárva van, úgyhogy az kimarad. Egyébként hatalmas az egyetem területe, tele modern épületekkel és pálmafákkal, meg egyenruhás csajokkal, amit kimondottan értékelek.

Lévén egész nap zabáltunk, az egyetemi látogatás után elindulunk egy étterembe. A gond csak az, hogy a sofőrünk közben hazament, de nem baj, mert van robogó, úgyhogy fölpattanunk 3-man!!! egy robogóra. El kell, hogy mondjam, hogy ehhez képest a tutajozás kismiska volt. Forgalomról már tettem említést, illetve a közlekedési morálról, de azért frissítem az emlékezeteteket. 4-4 sáv, autó, motor, robogó, bármiféle közlekedési szabály legcsekélyebb figyelembe vétele nélkül cikázik mindenfele. Simán szembe jönnek veled, eléd vágnak, előznek jobbról, balról, felülről. A többiek meg röhögtek rajtam, hogy olyan görcsösen ülök ott hátul.

Szerencsésen megérkezünk. Kellemes kiülős hely, finom kaja, a pincércsaj meg olyan ruhában, hogy mindig azt várom, hogy mikor csúszik végre a nyakába, amikor jön föl a lépcsőn. Mert jön ám gyakran, ugyanis itt az a módi, hogy amint fogy a söröm a pohárból, a lány odajön és tölt nekem, a mellettem lévő üvegből. Alapvetően tiltakoztam volna, hogy megoldom magamnak, csak ezek a lábak…

Vacsora után hazaszállítanak robogóval. Mondják, hogy sajnos holnap nem mehetünk sörözni, mert vallási ünnep van és nem árulnak alkoholt, de hétfőn délután jönnek értem és megyünk az egyik kollegina lakásavatójára.