Nos tehát akkor, nos! Sunday Night Market, Chiang mai. Helyi nevezetesség, mindenki javallotta, hogy nézzem meg, mert ilyet mér nem láttam és sok turista csak emiatt jön ide. Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok egy piacolós gyerek. Különösebben nem tudom örömömet lelni abban, hogy bolyongok a tömegben és megnézek egy csomó gagyit, mütyürt, bóvlit, kézműves terméket, ruhát, lufi árust, hurkást (okay, ez éppen a szerethető), brokkolist, kutyást, macskást, és még a jóisten tudja mit. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy nem otthon vagyok, ezért egy látogatást megér, meg amúgy se volt mit csinálnom.
Azt az információt kaptam, hogy ott lesz a szállodám melletti utcában. Valamikor délután kiugrottam kajálni egyet, már akkor gyűltek az árusok és rakták össze a standokat; ki fémből, ki bambuszból, ki meg csak leterített egy pokrócot az út szélére.
Este 6 körül már elég nagy nyüzsgés volt az ablakom alatt, így gondoltam nekivágok, mondjuk a fő indok az volt, hogy már megint éhes voltam :D. Miközben vártam a liftre kinéztem az ablakon és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem csak a mellettem lévő utcában megy a móka, hanem a túloldali téren is. Gondoltam ott kezdek, aztán meglesem az utcát, majd keresek valami étkezdét. Szóval átvágtam az úton, szerencsére akkora volt a tömeg, hogy rendőrök irányítottak, így nem volt olyan veszélyes, mint általában.
Piacon kb. az volt, amire számítani lehetett. Rengeteg kézműves termék. Ruhák, faragások, szövetek, játékok etc. Meg emellett milliónyi ételárus. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere. Gyümölcsök, édességek (sok kis rikító színű falatka), pálcikára húzott húsok, zöldségek, hatalmas tálakból levesek, tészták, curryk, meg persze rizs. A legszimpatikusabb az volt, amikor kaptál tésztát, aztán magadnak válogathattál rá feltétet. Ja, meg csomó minden banánlevélben sütve. Ez sajnos, megint német természetfilmes lesz, mivel nem ettem semmit innen. Ennek az oka, az, hogy 30 fok volt még este is és másnap jöttek értem 8-ra, előtte ki kellett jelentkeznem, aztán ugye első nap a munkában…szóval nem akartam a WC-n végigszenvedni az egész napot, illetve azon imádkozni, hogy találjak egyet. Bár kaptam hastifusz ellen oltást, de mégis. Ezután átnéztem az utca részre és már igencsak éheztem.
Kép kb. ugyanaz, bővülve a zenészekkel. Nagyjából 10 méterenként ült az utca kellős közepén egy embör és vagy énekelt, vagy veszettül kínozott valami hangszert, ami cserébe agytépő hangot produkált, vagy mindkettő. Itt is széles volt a skála, egy lány a Cranberries-től tolta a Zombie-t, amikor elhaladtam mellette, amúgy elég jól, leszámítva, hogy Zombizzzzz-t énekelt, de ennyi kell; sokan pusztán csak valami thai zenére énekeltek, vagy kornyikáltak. Volt aki táncolt, picike lányok kifestve, gyönyörű ruhában, ezt a thai kéztekergetős táncot; vagy papa nyekergetett, mama vonaglott (erről kicsit Szintiboy ugrott be)…….jaaa meg a kedvencem, az öreg csóka napszemüvegben, vállára akasztva valami ezeréves rádió, arra rákötve egy mikrofon (ami vastagon be volt sebtapaszozva) és nyomatta az éneket. Az igazán lenyűgöző az volt ezekben az előadókban, hogy az utca, a tömeg kellős közepén ültek egy leterített szőnyegen, ha többen voltak (t.i.: zenekar), akkor egymás mögött ültek törökülésben, néha két sorban. Mindezek ellenére senki nem lépett rájuk, rúgta föl, vagy éppen, lökte meg őket. Ennek az oka az, hogy itt nem az megy, mint otthon, ugyanis az egyik oldalon az egyik irányba halad a tömeg a másikon a másikba, és emellett nincsen alkoholárulás, tehát nincsen tele részeg barmokkal, akik úgy élik meg a vásárnapot, hogy anyuci vásárol, ő meg fröcsikézget naphosszat. Egyszer láttam olyat, hogy elrúgták valakinek a pénzgyűjtő bödönét, az is egy részeg német turista volt.
Szóval haladtam a tömeggel, nézelődtem picit, leginkább az ételárusok fogtak meg :D. Az is úgy működött, hogy kb. 50 méterenként volt egy udvar, általában egy buddhista kolostoré és ott volt bent kismillió kajálda, középen meg székek asztalokkal, ahova le lehetett ülni (mondjuk ezek kb. térdig értek). Mikor elértem egy nagy kereszteződést, akkor szembesültem azzal, hogy abban az utcában is megy a piac….2,5 óra bolyongás, eltévedés, visszatévedés és annak megállapítása után, hogy az egész kibebaszott belváros egy nagy piaccá alakult, végre leltem egy éttermet, ahol, volt hely. Leültem, 10 perc alatt bezabáltam az elém rakott sült tésztás finomságot, aztán irány az ágy. Tanulság a jövőre nézve, legközelebb nem kéne megpróbálnom az egészet bejárni, pláne nem éhesen. Amúgy biztosan elmegyek még és legközelebb végigzabálok ott mindent…aztán meg majd lesz valami.
Szombat reggel. Kortyolgatom a kávémat a szálloda előtt. Nézem a chiang mai forgalmat. Úton szinte csak tuk-tuk-ok. Olyanok, mint amiket a filmekben is látni, mintha 50 éve is ezzel jártak volna. Út mögött régi téglafal, valami ezer éves épületnek a maradványa. Megvan a kép? Tuktukolnak a tuk-tuk-ok, izzik a levegő, vibrál a vöröstéglafal….és ekkor fejem fölül a hangszóróból fölcsendül Louis Armstrong rekedtes, mindig mosolygós hangja :
„I see trees of green…..red roses too
I see em bloom….. for me and for you
And I think to myself….. what a wonderful world”
Komolyan vártam, hogy mikor üvölti el magát Robin Williams, hogy: „Goooood morning Vietnam!”
Szombat, avagy hogyan vettem majdnem gyümölcsöt és hogyan lett majdnem barátnőm
Címkék: gyümölcs bár szombat pálma patkány billiárd chiangmai
2010.02.21. 06:34
Vasárnap reggel! Kicsit kótyagosan, pedig össz-vissz 4 kis sört ittam tegnap, lehet még nem sikerült teljesen alkalmazkodnom az időeltolódáshoz, meg a klímához.
Szóval tegnap együtt reggeliztem a holland arccal (valami René vagy hasonló, nem igazán értettem, picit furán beszélt), aztán ő ment Bangkokba, hogy eltöltsön egy hetet a cég központjában. Az amerikai, európai, illetve ázsiai reggeli lehetőségekből én az utóbbit választottam, nem éreztem különösebb késztetést, hogy itt is rántottát zabáljak. Kaptam egy levesszerű izét, tört, főtt rizzsel és csirkedarabokkal gazdagítva, ja és egy tojás is bele volt ütve. Alapból nem sok íze volt, de miután tettem bele chilit, meg halszószt, finom lett. Itt só helyett nagyrészt ezt a halszószt használják. Miután érzékeny búcsút vettünk egymástól visszakúsztam a szobámba, és elkezdtem írni a blogot.
Kb. egy óra múlva jött a takarító brigád és kiebrudaltak a szobából, úgyhogy elcsattogtam inni egy gyümölcsturmixot. Ez az egyik dolog a sok közül, amit máris szeretek, a friss gyümölcsök és gyümölcslevek. 40 bahtért kaptam egy szép adag turmixot, ami a HI5 névre hallgatott (meg nem mondom mi volt benne, de sok minden az tuti).
Szobámba visszatérve előszedtem a térképet meg az útikönyvet, hogy kitaláljam a mai programot. Miután kiszúrtam a gyümölcspiacot, célba is vettem. A taxizás olcsó, akár tuk-tuk-kal, akár azokkal a piros nyitott kisbuszokkal, amikre csak fölpattansz, aztán visznek csapatostul, majd mindenki leszáll, ahol kedve tartja (ezek azok, akik állandóan föl akarnak venni, mikor próbálok átkelni). Én ennek ellenére gyalog közlekedek, mivel nincsenek nagy távolságok és így többet is láthatok. Szóval gyümölcspiac. Viszonylag könnyen megtaláltam, a nehézséget megint az úton való átkelések okozták. Kiderült, hogy ha véletlenül van is lámpa, az se jelent semmit, esetleg lassítanak, ha szerencséd van, de legtöbbször azt se.
A kínai negyedben van a gyümölcs-, és a virágpiac is, egymás szomszédságában, illetve van itt még egy kínai piac is…vagy csak piac-piac, ahol sok a kínai. A virágpiacon átkeltem, de annyira nem érdekelt, nem igazán akartam virágot venni. A gyümölcsszekció már érdekesebb volt, bár itt se vettem semmit végül, lévén nincsen késem, előre aprított dolgot meg nem mertem, majd kipróbálok mindent, ha már melóba álltam és átköltöztem Mae jo-ba. Az igazi sokk az volt, amikor megtaláltam a hal és a hús árudát. Mellbe vert a szag a 35 fokban.
Olyan ez a bejegyzés, mint egy német természetfilm arról, ahogy majdnem láttak tigrist, de aztán mégse. Ez van! Elmentem a piacra, hogy ne vegyek semmit :D , de legalább bámészkodtam. Élveztem, hogy mindenkinél magasabb voltam legalább fél fejjel. Menet közben láttam pár buddhista templomot, rengeteg van belőlük…de ezt már talán mondtam.
A város úgy néz ki, hogy a belváros rész (ahol én is lakok) körbe van csatornázva. Gyakorlatilag szabályos négyzet alakban körbe van véve. Csatornában szökőkutak, csobogók, meg macskányi patkányok, az utóbbiak főként mellette. Ugrottam egyet mikor az elsőt megláttam, csakúgy, mint mikor az első 5cm-es csótány szembe jött velem, szerencsére az utcán és nem a szobámban.
Szobába vissza, délutáni szieszta. Amikor megérkeztem beszéltem öcsémmel, kérdezte, hogy ablakból pálmafák meg minden….ááá mondom, semmit nem látni, csak valami nagy hegyet a háttérben. Hát most kipihentebben és világosban, rá kellett, hogy jöjjek, hogy valószínű ezektől a baszom nagy pálmáktól nem láttam semmit, amik itt sorakoznak az ablakom előtt. Kell egy kis idő mire földolgozom, hogy egy másik világban vagyok. Mások a madarak, mások a fák. Itt nem csak császkálok zenével a fejemen (főleg, hogy otthon felejtettem) úgy, hogy nem nézek semmit. Gyakorlatilag mindent megbámulok, mint egy kisgyerek.
Este elindultam, hogy fölfedezzem a város számomra eddig ismeretlen részét, mivel azt írták, hogy ott van az élet hétvégén. Tettem egy kört a bizonyos utcában, ami masszázs szalonok és bárok végtelen és néha tökéletesen random sora. Aztán miután sikerült meggyőznöm egy kishölgyet, hogy ugyan engedje már el a kezem, mert én szeretnék enni előbb és csak szétnéztem, szóval mindezek után elindultam az előzőleg kiszemelt étterembe. Azért választottam a helyet, mert gyönyörű kerthelyisége volt, mintha egy dzsungelban enne az ember. Pálmafák meg minden más fák körülötted, kis faasztalok, páfrányok és így tovább. Nagyon hangulatos volt, az egyedüli, ami rontott a varázsán, hogy egyedül voltam, de azért nagyon nem keseredtem el. Rendeltem valami szimpatikus étket, meg egy sört. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy itt a nagy sör az nem ám 0,5-ös, hanem 0,64-es, ami ugye jóval több, már ha csak a számokat nézzük, akkor is. Fő söreik az elefántos meg a tigrises, a nevük persze nem ez, de arra nem emlékszem. A lényeg, hogy finom mindkettő.
A kaja az finom volt megint, szokásos ropogó zöldségek, csirke, meg valami szósz. Nagyon tudom értékelni, hogy itt nincsen mindennek az az egyen íze, ami otthon jellemzi a thai és kínai ételeket. Éppen reklamálni akartam a pincérnőnek, hogy nem kaptam tésztát, pedig kértem, amikor megtaláltam az étel alján. Leginkább káposztalevélre emlékeztetett kinézetre, ízre meg…hát nem is tudom, mint a szójás tészta? talán. Bár elsőre fura volt, de azért nekiestem és ízlett, majd meg kell tudnom, hogy ezt hogyan csinálják. Vacsora után kávé. Isteni kávé van itt. Igazi méregerős eszpresszók, pont, ahogyan szeretem.
Elindultam vissza a korábban említett utcába, köröztem egy darabig, majd megláttam, hogy caipirinha 50 baht, na mondom ez jó lesz, megy valami meccs is, elleszek. Amint beléptem kondult a vészharang, de már nem volt visszaút. Szóval ittam egy finom caipirinhát, mit ittam, magamba borítottam, dumáltam egy sort az asztalomhoz letelepedett jelentős ádámcsutkával rendelkező „lánnyal”, aki láthatóan jól szórakozott, mivel egyből látta, hogy eltévedtem, de rendesen. Aztán elmentem WC-re, ahol majdnem elájultam. Nem kell semmi rosszra gondolni, szabvány WC volt, csak éppen a piszoárba kb. 30 naftalingolyót szórtak, mondjuk nem is láttam molyt közel s távol. Majd angolosan távoztam.
Ez után a laza 3 perces intermezzo után kicsit körültekintőbben választottam ki a következő helyet. Ja, azt nem mondtam, hogy ezek a bárok az utca felé nyitottak és a bárpult is ott van, szóval nem kell benyitnod mindenhova, hogy fölmérhesd mi a pálya. Szóval találtam egy másik ittasellátót. Nem túl borzasztó zenével, kellemes lányokkal. Leültem a pulthoz sörözgetni, közben beszélgettem a lányokkal és a kóbor vendégekkel. Volt két kanadai arc, ők normálisnak tűntek. Adtak az egyik lánynak egy vaníliás szivarkát, aki ettől annyira boldog lett, hogy utána mindenkinek azt mutogatta. Volt még pár 50-60 körüli úr, akik láthatóan nem először jártak arra és nem is csak sörözni jöttek. Az egyik pultoscsaj nekiállt negyedelőzni velem (értelemszerűen, mint az ötödölő, de itt a cél 4 kirakása), persze nem négyzetrácsos lapon tollal, hanem műanyag verzióval. Mikor pár játék után a lány megkérdezte a mellettem ülő csókát, hogy szeretne-e játszani, a válasz annyi volt, hogy „jó, de akkor utána jössz a szobámba és megmutatom az én játékomat”. Ejjha mondom, te aztán nem aprózod el. Utána billiárd. Itt nagy rajongói ennek a játéknak, szóval nem is igazán látni olyan bárt, ahol ne lenne legalább 1 asztal. Játék közben a hölgy megérdeklődte, hogy lehet-e a barátnőm ma estére, mondtam neki, hogy persze drágám, de pénzem nincsen rá…úgyhogy maradtunk a biliárdnál.
Éjfél fele elindultam haza. Csatornaparton sikerült akkorát rúgnom egy szerencsétlen patkányba, hogy csoda, hogy nem tört el semmije, az ő hibája volt…francnak kell elém szaladni. Amúgy séta úgy nézett ki, hogy 10 méterenként pálma, mellette szemeteszsák, abban patkány. Mikor hallották, hogy jövök söpörtek vissza a csatornába, úgyhogy gyakorlatilag díszkísérettel mentem haza. Liftből kiszállva láttam, hogy egy hatalmas forma (akit ma láttam fényben is a reggelinél, és leginkább egy NDK úszónőre emlékeztetett…nem lepődnék meg ha ez lenne a helyzet ténylegesen) kuncogva terelget 2 fiúcskát (nem kisgyerekre gondolok, még mielőtt félreértenétek). Elég megrázó volt.
Szoba. Kóma. Kelés. Reggeli…most meg írom ezt, amit olvastok. Ma tanulás van betervezve napközbenre, este meg kinézek az éjszakai piacra, ami itt van mellettem és állítólag nem szabad kihagyni. Aztán majd megint mesélek, hogy mit nem vettem a piacon. Meg persze nagy zabálások, mert enni jó!
La-gon!
Szóval elindultam beszerezni egy-két szükséges holmit, úgymint az a bizonyos átalakítót, szúnyogriasztót, fogkrémet, telefont, meg gondoltam eszek is valamit. Az általam megkérdezett elektronikai bolt természetesen már zárva volt, de gondoltam, van itt elég bazár, majdcsak találok valamit. Öreg hiba!
2 óra bolyongás után találtam egy patikát, ahol vettem szúnyogriasztót, illetve megtudtam merre vannak az elektronikai boltok, vagy inkább bodegák. Nagyon szokatlan itt minden európai szemmel, leginkább kaotikus, de gondolom csak meg kell szokni. Lépten-nyomon árusok, autókölcsönző, motorkölcsönző, ez kb. minden második. Találtam még rengeteg utazásszervezőt, orvost, fogorvost, plasztikai sebészt!, köszörűst, papucsost, buddhista templomot, meg persze kismillió ételárust.
Miközben a hőn áhított műszaki bolt felé tartottam átkeltem egy gyümölcspiac szerű valamin. Hihetetlen dolgok voltak a standokon, a mangót fölismertem aztán annyi, azt hiszem lesz mit kipróbálnom. Az egyik a durián, ami elég bizarrul néz ki és hatalmas (keressetek rá)….itt jegyezném meg, hogy egyelőre nincsen fényképezőgépem, de majd szerzek egyet és akkor lesznek képek is, addig érjétek be a szöveggel…meg mindenképpen szeretnék kókusztejet inni, közvetlenül a kókuszból szívószállal, ezzel eddig még nem találkoztam.
Végre kiszúrtam a célomat, csak az út túloldalán, ami elég nagy gondot jelent itt. 3 sáv egyik irányba, folyó, 3 a másikba, 0 zebra, vagy közeledési lámpa. A forgalom szűnni nem akaró, autó, motor, robogó, tuk-tuk illetve ezeknek a végtelen számú kombinációja. A másik probléma, hogy abban a pillanatban, ahogy kiállok az út szélére, hirtelen az összes taxis késztetést érez rá, hogy engem fölvegyen, tehát hadonászhatok, mint a barom, hogy köszönöm, de én csak szeretnék átjutni. Szóval 10 perc várakozás és hadonászás után sikerült átvágnom a folyóig, ahol társultam egy rutinosabbnak tűnő kolléga mellé és az ő nyomában keltem át. Kütyü-bódéban kisebb mutogatás után megértették, hogy mire vágyok és megszereztem a mütyürt, végre.
Hasonlóan kalandosan sikerült visszajutnom a szállodába, följöttem, kipróbáltam, működött. Közben szóltak a portán, hogy valaki keresett a cégemtől, de mivel nem tudták megmondani, hogy ki az, így úgy gondoltam elmegyek enni inkább.
Találtam egy szimpatikus thai étkezdét. Voltak nem csípős meg csípős ételek. Az utóbbiak 4 kategóriába sorolva, úgymint: enyhén fűszeres, csípős, fűszerkedvelőknek, illetve a „mi szóltunk”. Emellett lehetett kérni az összes ételt thai stílusban, ha bírja a gyomrunk. Lévén első estém, ezért gondoltam egy csípős curry az megfelelő lesz nekem. Kaptam egy pikáns csirke-curryt rizzsel, ami nagyon finom volt és fizettem érte 90 baht-ot (1baht=6Ft), ami elég olcsó, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a hotel mellett, a turistaövezetben van a hely.
Kis csámborgás után visszajöttem a hotelba, mert elég fáradt voltam. Szólt a portás, hogy még mindig itt van az ember, aki keresett, és kint vár az étterem teraszán. Kiderült, hogy a főnököm az, illetve 3 másik ember, 1 holland vendég, 1 másik holland, aki új munkatárs, illetve egy thai kutató. Miután kölcsönösen megörültünk egymásnak illetve megbeszéltük, hogy akkor vasárnap nem kell találkoznunk, az újdonsült holland munkatárs kivételével a többiek elmentek, mi meg leültünk sörözgetni. Kiderült, hogy márciusban fog kezdeni és a kelet-európai illetve afrikai piacokat fogja kiépíteni, illetve koordinálni. Kellemesen elbeszélgettünk, főleg miután világossá vált, hogy ő is oda járt suliba, Hollandiába, ahova én "Dronten forever :)". Megbeszéltük, hogy másnap reggelinél találkozunk.
Noh eljött ez a nap is. Február 18-án 15:45-kor fölszállt a gépem Ferihegyről. Igazából még fel se fogtam, hogy mire vállalkoztam, csak csücsülök a gépen, aztán majd lesz valami. Leginkább azon aggódtam, hogy ne késsek le semmit.
Hatalmas "szerencsémre" a Budapest-Cairó járaton mögöttem ült a világutazók klubjának két lepcses szájú tagja, szóval hallgathattam végig a 2 öreglányt, hogy ki merre járt és mit csinált az elmúlt 200 évben. Gyakorlatilag végigpofázták a 3 órát, tipikusan az az embertípus, akinek le fog barnulni a nyelve Bangkokban. "te és képzeld kaptunk Sacher tortát is, meg van sonkatekercs, meg..." waaaaa, mintha nem ugyanazt látná mindenki a kajás tálcáján, nah mindegy kibírtam a 3 órát úgy, hogy ne forduljak hátra és mondjam nekik, hogy "szaporodjatok és sokasodjatok, bár nem ezekkel a szavakkal"(Woody Allen)
Megérkeztünk Egyiptomba, mondjuk az vicces volt, ahogy a két hárpia próbálta kiejteni az EgyptAirs nevet….szóval Cairó, a piramisokat sajnos nem láttam, pedig elvileg lehetett volna a gépből, mindenestre gyönyörű volt a kivilágított város. Reptér csilli-vili, modern, tele fejkendős figurákkal. Gurítottam egy korsó Heinekent, megcélozván ezzel a majdani alvást Bangkok felé. Közben jeleztem családomnak, hogy eddig már eljutottam. Isteni szerencse, hogy legalább valakinek van esze a családból, így öcsém volt oly szíves és közölte, hogy van ám dohányzó szekció a reptéren, ahol vagyok…persze ez nekem is eszembe juthatott volna, mármint megnézni neten, neadjisten megkérdezni, de mint mondottam, legalább valakinek van esze….szóval beszállás előtt 15 perccel megleltem a rákosítót, nagy bódogságomban gyorsan el is szívtam 2 szál cigit (köszi Tesó!!!), aztán meg elbotorkáltam beszállni.
Felszállás, irány Bangkok! Még foglaláskor direkt olyan helyet választottam, hogy kilássak, meg könnyű legyen mozogni. Mindez akkor bukott be, mikor megkért egy 3 gyerekes család, hogy cseréljek az apukával, aki a gép másik sarkában kapott helyet. Persze jófej voltam, és megtettem, úgyhogy nézhettem a gép széles szárnyát, piramisokat meg megint nem.
Az út különösebb izgalmakat nem tartogatott. Kaja finom volt, rádióműsor botrányos, filmek nézhetetlenek, bár Rob Schneider azért nem volt. Valamikor kómába zuhantam, aztán fölkeltem, mikor elértük Indiát, ezt csak onnan tudom, mert néha kiírták térképre, hogy merre szállunk éppen, aztán megint kóma. Megérkezés előtt 2 órával beüvöltöttek egy Jó reggeltet, szóval ekkor ténylegesen magamhoz tértem. Kaptunk valami reggelit, kitöltöttem egy belépési papírt, aztán leszálltunk.
Már a cairói 25 fok is eléggé mellbe vert az otthoni 2-höz képest, de Bangkokban a 33, na az igazán letaglózott. Helyi idő szerint 12:00-kor szálltunk le, így volt 2 órám, hogy elérjem a csatlakozást Chiang Mai-ba. Gondoltam addig iszok egy kávét, cigizek, átöltözök etc….hát persze Alice-ka. A bangkoki reptér nem kicsi, viszont kurva nagy. Amikor megláttam, hogy poggyászok 500 m-re, akkor gondolkoztam el először, hogy ez mégsem lesz egy sétagalopp. Szépen kiírták, hogy poggyászfelvétel 6-14 es kapuig erre, 15-25 meg arra, hát nekem aztán lövésem sem volt, hogy hova kéne menni. Kiválasztottam egyet, persze a rosszat, mint később kiderült, de csak annyiban volt az, hogy többet kellett gyalogolnom. Szóval beálltam a sorba, hogy ellenőrizzék az útlevelemet és közben elkezdtem aggódni, hogy le ne késsem a gépet. Vámos, mosoly, fotó, pecsét, siker, irány a poggyász. Meglett a pakkom, szóval lódulhattam, a belföldi járatomhoz. Kapu bezárása előtt 10 perccel odaértem, izzadtam, mint Gokhan az üvegházban (aki nem tudja, járjon utána…lényeg, hogy nagyon).
Amúgy azt azért sikerült megállapítanom a nagy rohanásban, hogy nagyon nem otthon vagyok, orchideák mindenhol a reptéren, két épület között komplett esőerdő, kertésszel. Nem beszélve persze a reptér közönségéről, de azon éppen nem lepődtem meg.
Irány Chiang Mai! Azt hiszem itt találkoztam először Thaiföld híres kedvességével. Hangulatos kis gép (annyira nem is kicsi). A személyzet thai módon köszöntött minket. Két tenyér összezárva, ujjak orrhoz érintve és enyhe fejbiccentés meg Sawat-dee, ami kb annyit tesz, hogy helló. Gyönyörű stewardess-szek voltak a gépen. Az út mindössze 1 óra volt, mégis kaptunk valami kaját. Kis szendvicseket, meg gyümölcslevet. Ház ez az 1 óra, ez kemény volt. Nem vagyok egy gyenge gyomrú gyerek, de 30 perc múlva rendesen szédültem, mintha hullámvasúton ültem volna (mondjuk, lehet nem kellett volna olvasnom). Nem tudom, hogy a pilóta meglovagolta-é az összes légáramlatot, hogy szórakoztasson bennünket, vagy pedig ez normális volt, de azért boldog voltam mikor végre leszálltunk.
Ekkor jöttem rá, hogy én Bangkokban csak tudtam, hogy meleg van, de nem léptem ki a reptérről (a gépről közvetlen folyosó vitt be az épületbe). Itt viszont gépről ki buszra fel. Hát mit mondjak? Kiszálltam, juhúúú süt a nap, szép az idő, na de hol van a levegő!? Elvonszoltam magamat a buszig, reptér, csomag, keressük meg az embert, aki értem jött. Kilépek a váróba, látok sok táblát tartó személyt, de az én nevemet nem találtam. Gondoltam késik, így elindultam, hogy váltsak baht-ot. Kérdeztem merre lehet ezt, mondták, hogy a nemzetközi terminálnál, ami természetesen a reptér másik felében volt. Pénzváltás megvolt, természetesen a taxisomat is ott találtam, várt rám a Fülöp szigetekről jövő járatnál :).
Taxiba be, légkondi be, kérdeztem tud-e angolul erre egy mosoly volt a válasz, szóval nem beszélgettünk. Őszintén szólva utazásom legrémisztőbb élménye ez a taxizás volt. Az még egy dolog, hogy itt is a rossz oldalon közlekednek, de azt is hogy!?
A hotelban már várt a cégtől egy ember, név szerint James, aki amúgy thai és nem így hívják, de gondolom ez egyszerűbb volt a hollandoknak, majd egyszer megkérdem tőle a pontos okot. Megbeszéltünk egy-két dolgot, mondta, hogy jövő héten ő nem lesz, de mindent elintézett nekem és hétfő reggel 8-kor vár a taxi, ami kivisz a telepre, majd onnan a végleges szállásomra. Mondta, hogy vasárnap délután legyek itt, mert benéz majd a főnököm. Ezután följöttem a szobámba…végre.
Áldassék a hotel, mert volt hideg sör a hűtőmben, amire egyből lecsaptam. Kiadós zuhany után elindultam, hogy vegyek átalakítót a csatlakozóhoz, mivel itt más a szabvány, mint otthon.