Kúszunk be a reggeli csúcsban Chiang mai-ba, laza 1,5 órás vergődés után (mondjuk egy kávészünetet azért beiktattunk), végre kiérünk a városból. Elindulunk föl a hegyekbe! Út közben csak kapkodom a fejemet. Mondják, hogy kár, hogy most jöttem, mert jön a nyár és éppen szárad el minden, itt ez a lombhullatós időszak. Azért még van bőven zöld. Pálmafák, rizsföldek, dohányültetvények. Otthon mondták, hogy vigyázzak a kókusszal, nehogy a fejemre essen. Most, hogy látom ezeket a hatalmas fákat és elképzelem, hogy valamelyikről a fejedre hullik egy kókusz… háááát, nem hiszem, hogy sokat szenvedne az ember. Közben mutatnak mindenféle ültevényeket, hogy ilyen meg amolyan gyümölcs, de persze felét se jegyeztem meg.

Első megállónk egy Buddhista templom, az ok valójában egészségügyi természetű volt (szerencsére, nem engem érintett), de legalább végre benéztem egy ilyen templomba is. Egyszerűen hihetetlen, hogy micsoda faragások és festmények díszítik. És ez csak egy útszéli kis „templomka” volt, mégis, mintha egy útikönyvet lapoztam volna föl.

Amikor újra elindulunk, megpróbálom megtudni, hogy mi is lesz a pontos program. Magyaráznak 3-man 3 fele, hogy valami hajó, de nem hajó, meg bambuszból van és a hajótöröttek is azzal szokták elhagyni a lakatlan szigetet. Kezd összeállni valami kép a fejemben. Vélhetően valami széles bambusztutajon fogunk evezgetni valamerre.

Helyszínre értünk. Kocsiból ki, 35 fok, platós kisteherre föl, kapunk 3 db, kb. 3 méter hosszú bambusz rudat aztán irány még följebb a hegyen. Laza 10 perc kocsikázás után megérkezünk egy tákolmányhoz a folyó mellett. Elsőre hosszú bambusz rudak halmának tűnik az egész, ahogy jobban megnézem, akkor veszem észre, hogy ezek lehetnek, azok a bizonyos tutajok. 8-9 lábszárvastag, egyenként kb. 5 méteres rúd egymás mellé kötve. A „túraszervező” ránk néz, leszámolja, hogy 4-en vagyunk, kiválaszt egy megfelelő tutajt, vízre löki, kezünkbe nyomja a bambusz rudakat, azt pá, részéről ennyi volt. Mi meg nekivágunk a folyónak.

Felállás a következő: 1-1-1 ember elől, középen, illetve hátul áll és kormányoz, a negyedik pedig fényképezget és osztja az észt, hogy „ne menj a sziklának!”, meg „lassíts, mert madár” (mintha bármi esély is lenne lassítani, amikor teljesen a sodrásra vagy bízva). Az első pár percben elég sima volt az út, cipőm szépen mögöttem, a többiek papucsával együtt (nem tudom, hogy miért jöttem cipőben!), sörözgetünk, néha taszítunk egyet a tutajon, aztán hirtelen látom, hogy zúgó következik, nem is kicsi. Figyelembe véve, hogy egy 1 méter széles bambuszkötegen állsz, sörrel az egyik, a kormányozásra szánt rúddal a másik kezedben… szóval ez elég sokkoló volt. Megoldottuk! A cipőmet is sikerült kihalásznom (a sör sértetlen!). Aztán még jött pár ilyen, párszor sziklának mentünk, mert nem tudtuk elég gyorsan ellökni magunkat, egyszer egy fát öleltem meg, ami belógott a vízbe (a vízben halászó helyiek nagy örömére, vélhetően röhögtek még egy darabig, miután tovább sodródtunk). Csendesebb szakaszokon meg bámultuk a tájat. Szitakötők, madarak, virágok… a szokásos természet cucc, minden gyönyörű. Laza 1 óra alatt visszaértünk a helyre, ahol az autót hagytuk, kikötöttünk, aztán leültünk enni. A cipőmről ekkor mondtam le erre a napra, ugyanis szó szerint ki kellett belőle öntenem a vizet.

Eddig amennyire vigyáztam arra, hogy hol, meg mit eszek, most pont úgy ültem le az erdő szélén, rácson sütött csirkét, meg ragadós rizst zabálni, kézzel persze. A ragadós rizs, az pont az, amit a neve is sugall. 1 éjszakát áztatják, aztán megpárolják és ettől (meg valószínű a fajtától is függ) egy igen ragacsos állagot kap, kézzel tépnek belőle és rágcsálják, vagy valamihez, vagy csak magában. Én nagyon megkedveltem.

Autóba vissza, menet közben megállunk papucsot venni nekem, meg, ha már arra járunk, akkor jó sok gyümölcsöt is (dinnye, ananász, rózsa alma a.k.a. chompoo, meg lisztbe forgatott sült hangyatojás!...na ezt most megjegyzem, hogy ebből nem ettem, de csak azért mert elfelejtődött, de ami késik az nem múlik). Közlik, hogy most akkor megyünk a hőforráshoz. Annyira nem értem, hogy miért jó az nekünk 35 fokban, de gondoltam egye fene, ők tudják.

Ők se tudták! A hely éppenséggel szépen ki van kiépítve, kellemes ligetben csordogál a forrás vize, az erre a célra kialakított árkokban. A partján emberek ülnek, lógatják a lábukat, esznek-isznak. Befele menet veszünk egy kosár tojást, hogy azt majd megfőzzük a forrásban, mert az jó. Továbbra se értem, hogy miért jó nekünk a melegben a 105 fokos forrás közelében főtt tojást enni, de majd tuti rájövök. Belógatjuk a tojásainkat :D… , amíg főnek, addig keresünk egy helyet ahol letelepedhetünk és áztathatjuk a lábunkat, mert az egészséges. Leülünk, láb be, láb ki, víz 50 fokos (anyád!) tojást betoljuk pár sörrel, aztán megállapítjuk, hogy a kevésbé meleg (szerintük hűvös) szezonban jobb lehet ez, majd elindulunk haza.

Maejo-ba (gondolom föltűnt, hogy egyszer egybe, egyszer külön írom, nos ők is, szóval nem tudom, hogy mi a helyes) visszaérve meglátogatjuk a helyi egyetemet. Amellett, hogy „a kemény munka nem öl meg senkit” felirat díszíti kívülről a kampuszt, ez a „cowboyok otthona” is. Ezt érzékeltetik is mindenhol. Szobrok és kreatív épületnevek (Cowboy Restaurant, Cowboy Hall…) emlékeztetnek lépten nyomon, hogy az ázsiai vadnyugaton vagy. Kérdeztem, hogy ez mégis honnan jött. Állítólag a rektor az USA-ban tanult és vélhetően ez szaladt az agyára. Az arborétum sajnos zárva van, úgyhogy az kimarad. Egyébként hatalmas az egyetem területe, tele modern épületekkel és pálmafákkal, meg egyenruhás csajokkal, amit kimondottan értékelek.

Lévén egész nap zabáltunk, az egyetemi látogatás után elindulunk egy étterembe. A gond csak az, hogy a sofőrünk közben hazament, de nem baj, mert van robogó, úgyhogy fölpattanunk 3-man!!! egy robogóra. El kell, hogy mondjam, hogy ehhez képest a tutajozás kismiska volt. Forgalomról már tettem említést, illetve a közlekedési morálról, de azért frissítem az emlékezeteteket. 4-4 sáv, autó, motor, robogó, bármiféle közlekedési szabály legcsekélyebb figyelembe vétele nélkül cikázik mindenfele. Simán szembe jönnek veled, eléd vágnak, előznek jobbról, balról, felülről. A többiek meg röhögtek rajtam, hogy olyan görcsösen ülök ott hátul.

Szerencsésen megérkezünk. Kellemes kiülős hely, finom kaja, a pincércsaj meg olyan ruhában, hogy mindig azt várom, hogy mikor csúszik végre a nyakába, amikor jön föl a lépcsőn. Mert jön ám gyakran, ugyanis itt az a módi, hogy amint fogy a söröm a pohárból, a lány odajön és tölt nekem, a mellettem lévő üvegből. Alapvetően tiltakoztam volna, hogy megoldom magamnak, csak ezek a lábak…

Vacsora után hazaszállítanak robogóval. Mondják, hogy sajnos holnap nem mehetünk sörözni, mert vallási ünnep van és nem árulnak alkoholt, de hétfőn délután jönnek értem és megyünk az egyik kollegina lakásavatójára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.