Songkran van, vagy legalábbis volt. Igazából nem is tudom, hogy vége van-e már, vagy még tart. Számomra mindenképpen vége, mert dögölök a szobámban és olvasok, illetve most éppen írok. Szóval Songkran. Thai újév. 3-4 nap őrület, 1 hét munkaszünet, tudnak élni. Igen, újév és nem, nem tudom, hogy hányadik, valami 2500 meg még egy pár. A pontos okát se tudom, hogy miért van, és hogy számolják. Ha érdekel, nézz utána! Nekem nincsen internetem (már megint), neked meg nyilván van, ha ezt olvasod.

Péntek, utolsó munkanap a szünet előtt és egyben a céges ünneplés ideje is. Szóltak, hogy lehetőleg népviseletben jelenjen meg mindenki, aki teheti. Én megtehettem, mivel vettem egy vászoninget egy elefánttal az elején. A délelőtt szokásosan telt, délig meló, utána ebéd, aztán kettőtől kezdődött a bolondokháza.

Mivel figyelmeztettek korábban, így fölkészültem rá, hogy vizes leszek. Szóval, kettőre mindenki kivonult az udvarra. Sorba álltunk és vizet locsoltunk a cégnél dolgozó legidősebbek kezére, illetve köszönetet mondtunk (fogalmam sincs, hogy miért :)). Próbáltam közben kideríteni, hogy mégis mi folyik, de csak annyira jutottam, hogy így fejezzük ki tiszteletünket az időseknek. Amint ezzel végeztünk, következtek az elmés játékok. Mivel rajtam kívül csak egy farang volt jelen, egy holland nő (a többiek okosan elhúztak, Hollandiába, Olaszországba, Kambodzsába…), minket egyből beszerveztek az első feladatba. 3-3 fő feláll egymással szembe, középen 2 méteres magasságban egy zsineg kifeszítve és e fölött kell a vízzel töltött lufit passzolgatni. Akinél szétdurran, az veszít…nyilván! Az első mozdulat, az természetesen az volt, hogy valaki lendületből pofán vágta az ellent a lufival, a kötél alatt hajítva azt, na, hát bonyolultak voltak a szabályok, vagy nem látszott a kötél rendesen, lényegtelen. Próbáltam remekül szórakozni, vagy legalább úgy tenni. Igazából én sose voltam oda az ilyen baromságokért és a sikítva ujjongás se nagyon ment, persze magyar módra, fél liter pálinka után „hogy az már extrém sport” na, úgy mindjárt más lett volna a helyzet. Kóstolgattam a thai white whiskey-t (ugye mondtam, hogy minden whiskey, ami nem sör!), ami egy rizsből főzött fanyar valami, egyébként igen kellemes, de nem gondoltam, hogy most akkor mindenképpen meg kéne mutatom, hogy tudok annyit inni, mint a csávó a sarokban „Korn” pólóban (neki nyilván ez volt a népviselet, csórikám biztos turkálta valahol). Miután lement még pár játék, elkezdődött a rémálom. KARAOKE!!!  

Nem tudom, hogy mi az oka Ázsiában ennek a nagy karaoke őrületnek. Gyanítom, hogy valami genetikai lehet, vélhetően majd Brit-tudósok megfejtik egyszer, ha még nem tették. A lényeg, hogy nagyon komolyan veszik. Gyakorolnak rá otthon, napokat, heteket. Összerakják a műsort, aztán irány a buli. Számomra teljesen érthetetlen és általában hallgathatatlan.

Szóval, beindult itt is éneklős őrület. Mostanra egyébként aratóbál hangulata volt az eseménynek. Leszámítva, hogy mindenki csurom víz volt. Nem igazán vacakoltak ezzel a locsoljuk le egymást dologgal. Eleinte csak pohárral dolgoztak, de ahogy hatott a rizsfőzet, úgy lett a pohárból, kancsó, vödör, majd a slag. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy betakartam az italomat tenyérrel, hogy legalább abba ne menjen víz. Egyszer csak, azt vettem észre, hogy mindenki eltűnt, mármint, akit ismerek, és ott állok 50 meglehetősen részeg thai melóssal, akik egymást túlsikítva próbálnak mikrofonközelbe férkőzni, miközben a maradék valami tánc-szerű dolgot művelve vonaglik középen. Gondoltam talán nekem is jobb lesz, ha visszahúzok a laborba. Visszamásztam az épületbe, munkatársaim bent vacogtak az irodában, én meg kikapcsoltam a légkondit…örültek nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.